𝐾𝐼𝐷 𝐼𝑁 𝐿𝑂𝑉𝐸 》✔

4. Conversations

Nem foglalkozva Shawn Mendes üzenetével, telefonomat némára állítottam, hogy még véletlenül se rezzenjen meg az éjszaka folyamán. William az ágy mellé húzta a kis barna fotelt, fejét a takaró szélére helyezte s lehunyta a szemeit. Jelenleg azt láttam helyesnek, hogy segítenem kell neki. Akár vissza is utasíthatta volna az ajánlatomat és elmehetett volna Karen nénikéjéhez Floridába. Már csak ő az egyetlen élő rokona. De ehelyett ezt választotta. Talán már hogy szinte magára maradt, idejének érzi kibékülni velem? Én nagyon szeretném ha így lenne. Régen mikor még gyerekek voltunk, olyan jó volt minden. Aztán jött a gimnázium s ő megváltozott. Kb kitagadott az életéből. Már csak az úszás edzéseken töltöttük együtt az időt. Azt sem értettem eleinte, hogy miért szól be. De nem hagyhattam magam. Visszaszóltam, s elkezdődött az egymás közti harc. Anya nem is értette, hogy miért csináljuk. Sőt senki sem, még én sem! Ha én beszélni próbáltam vele, akkor ő ellökött magától. Sosem bántott fizikailag, de néha a szavai szívet ütnek. Hiányzik az William Crossing akivel önfeledten tudtam játszani.
Pilláimat a plafonon meresztettem s a gondolataimban csak ez a bolond srác körül jártak. A régi emlékek hatása lelkemig hatoltak. El sem tudom képzelni, hogy neki mi játszódhat le a fejében mikor velem van. Mikor az edzésen bámul mialatt kimászom a vízből s Emily mellé csoszogok, azt hiszi, hogy nem látom mit csinál a szemeivel. Persze ez megy neki, de hogy egy normális szót is váltson velem, azt már nem. Az éjszakai beszélgetésünk előtt sosem beszéltünk ilyen nyugodtan. Látva fájdalmát, én elásni éreztem a csatabárdot. Hogy ő hogy van ezzel, még nem tudom. Nem tudom mikor, de az álom magával ragadott.

"Évek teltek el a kis balesetem óta. Azóta nem bírok ki a víz alatt egy másodpercet sem. Az agyam nem bírja a nyomást. Én pedig kész roncsnak éreztem magamat. Elhidegültem mindenkitől s csak a munkámnak élek. Bár nem szeretem, ez van, jól fizet s csak ez számít. Shawn-nak megbocsátottam de akkor sem bírom elviselni őt. Értékelem, hogy segíteni próbált de jobb ha békén hagy. Eleget tett értem.

— Amelia, siess már azzal a dokumentummal, idő van! - sürgetett a főnököm, szemeimet megforgatva kapki az utolsó nyomtatvány is a nyomtatóból s összecsatolva őket a főnök asztalára tettem.

— Tessék, ezt olvasd át és írj gyorsan beszámolót, mert tegnap nem tudtam odaadni. - ecsetelte mialatt én kezeimbe vettem a papírköteget és szemeimmel áttutottam néhány sort.

— Gyerünk, mozogjon Miss Cruz! Magánál még a 87 éves nagymamám is gyorsabb. És mi ez szoknya magán? Ismeri maga egyáltalán a divatot? - bökött tollával a lila ruhadarabra, én pedig kénytelen voltam végig simítani az anyagon.
Hát igen, megint megkaptam azt amit szinte minden héten. Folyton megaláz, és lehord. Ennél rosszabb asszisztensi munkát nem is találhattam volna. Bárcsak ne mentem volna a sikátoron át. Akkor talán még most is úszhatnék. De hát mit tehettem volna? Ami megtörtént azon már nem tudok változtatni. Csak azt kell tennem amit ez a férfi parancsol nekem.

— Ön mit javasol? - utaltam a ruhámra.

— Hogy érti? - tette le a tollát s hátra dőlt a forgósszékében.

— Önnek nem tetszik az öltözékem. Mit javasol, hogyan nézzek ki?

— Hát ha ezt kérdi - tartott szünetet s szemeit végig vezette a testemen. Kicsit kínosan éreztem magam. Feszengtem."

Szemeim hirtelen pattantak ki. Amint ráeszméltem hogy ez csak egy szimpla álom volt, szívem máris nyugoddtabb tempóban vert tovább.
De mi van ha ez igaz? Ha még sem úszhatok? Én nem akarok holmi irodában naphosszat robotolni s azon lenni, hogy megfeleljek egy idegennem. Az nem én lennék. Nekem az úszás a mindenem. Nélküle semmi vagyok. Én ott érzem magam otthon.
A félelem eluralkodni látszott az egész lényemen. Sírni tudtam volna a fejemben keringő gondolattól, ám erősnek kellett maradnom. Nem akartam gynegénem látszani, mindig is erős voltam, viszont mikor egyedül voltam, ott ahol senki sem zavar, kiengedhettem a gőzt. Más részt pedig nem szerettem volna felébreszteni a fiút aki még mindig az ágyam szélén pihentette a fejét. Helyette telefonomért nyúltam s megnyitottam a tegnap este kapott üzenegem Shawn-tól.

"Ne haragudj, de anyukád adta meg a számod."

Hát persze, ki más adhatta volna meg? Ha anya azt hiszi, hogy ettől jobb lesz, akkor nagyon téved. Lehet, hogy megbocsátottam neki Shawn-nak, de az cseppet sem jelenti azt, hogy rendben van a dolog.

"Kérlek találkozzunk! Szeretném megbeszélni veled a történteket. Bűntudatom van és az agyam állandóan ezen pörög. Mikor beszéltünk láttam a szemeidben a fájdalmat és hogy neked ez még nincs rendben. Holnal délután 5-kor Woodbine Beach-en leszek a az öreg fűzfánál."

Szemeimmel többször átolvastam az üzenetet. Találkozni akar? Hisz nem is ismer? Én pedig nem akarom őt megismerni. Noha ezért több száz lány ölni tudna. Szerencsésnek kellene most éreznem magam; hogy idő tölhetek el vele? Ha talán más hogy találkoztunk volna akkor igen, annak érezném magam, ám ez nem úgy történt. Jó érzés lenne megbosszúlni a tettét, még ha nem is direkt tette amit, csakhogy az nem rám vallana. Szóval őszintén? Fogalmam sincs, hogy mit kellene erre válaszolnom. Egyáltalán válaszoljak rá? Nem inkább nem. Nekem most William-re kell koncentrálnom. Van rá esély, hogy a kapcsolatunk ezután már a jó úton fog haladni. A lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy ő nem utál engem. Bár számomra még mindig érthetetlen a tény, hogy miért piszkált és már nagyon frusztrál, hogy nem tudom. Ezt valahogy kifogom szedni belőle. Muszáj lesz!

— Én nem láttok semmit. - hallottam meg hirtelen William hangját, aki ezzel kizökkentett a plafon bámulásából, ő ijedtségem látván felnevetett.

Milyen cuki ezaz önfeledt nevetés!

— Jól vagy? Nagyon elgondolkodtál. - fürkészett fáradt szemeivel s kezével megtámasztotta a fejét az ágy szélén.

— Csak aggódom. Mi van ha az orvos rossz hírt fog közölni? Én szeretek úszni! Büszkévé akarom tenni az anyámat. Én – fakadtam ki, s hangom elcsuklott.

— Amelia, biztosra veszem, hogy semmi bajod. Úgy hogy csak nyugalom. - mosolygott bíztatóan.

— Miből gondolod? - kérdeztem s feljébb tornáztam magam az ágyban, ami meglehetősen elég kényelmes egy kórházhoz képest.

— Csak tudom és kész. - felelte egy váll rándítás kíséretében.

— Ez nem volt valami túl meggyőző. - ingattam meg a fejem.

— Csak bízz bennem. - bizonygatta igazán, én pedig mi mást tehettem volna, bíztam benn. Egy magyar ember szavaival élve: "Küzdj és bízva bizzál."

Mikor már percek teltek el a beszélgetés óta, az én szemhéjaim le-le csukódtak. Willam is jól láthatóan elbóbiskolt itt mellettem. Fali órára pillantva jöttem rá, hogy hamarosan 8 óra, vagyis az orvos jönni fog az eredményekkel. Az idegesség ismét kezdett eluralkodni rajtam. Apró könnycsepp folyt végig az arcomon, a rossz hírtől való félelem jeleként.