𝐾𝐼𝐷 𝐼𝑁 𝐿𝑂𝑉𝐸 》✔

5. New Roomate

Halló Olvasók! Bocsánat a hosszú kimaradásért, nincs mentségem a dologra. De itt a várva várt folytatás, olvass, és komizz ha kialakult valami véleményed a sztoriról.

■■■

Szemeimet már ellepte a jól eső pihenés s csak hallgattam a mellettem lévő fiú szuszogását, s na meg persze az óra kattogását.

- Miss Cruz, Miss Cruz - szólítgattak a nevem, de csak azt gondoltam, hogy álmodom, ezért nem tudlajdonítottam figyelmet a hangra. Ám mikor egy hideg kéz ért a bőrömhöz, azonnal kipattantak a szemeim is s elrántottam a karomat. Ezzel viszont arcon csaptam Wiliam-et, aki egy "mi a frász?" kiséretében felpattant mellőlem. Megrázva a fejét visszahúzta a helyére a fotelt s telepedett rá. Az ágyam mellett a tegnap látott fehér köpenyes úr állt. Szemei kedvesen mosolyogtak rám.

- Az előző vizsgálatok jók voltak, ezt már ugye elmondtam. De a vérvizsgálat kimutatott valamit. Ön vashiányos Amelia. - tartott egy lélegzetvételnyi szünetet s folytatta; - Nem tapasztalt valami furcsán önmagán?

- Hát egy ideje sokszor vagyok sápadt és fáradékony, pedig elegendő időt alszok. - gondoltam vissza az elmúlt hetekre, bár nem is sejtettem volna, hogy ez lenne a bajom.

- És még azt hittem, hogy a tanulás miatt vagy ennyire fáradt. - horkantott fel a fiú.

- Most komolyan William? Hagyál már békén! - rivalltam rá, figyelmenkívül hagyva az orvos jelenlétét.

Én ezt képtelen vagyok elhinni. Nem is a suliban vagyunk, sem az uszódában, hanem egy kórházban s ő képes még itt is belém kötni. Én meg képes voltam magamhoz hívni, a szüleim tudta nélkül. De ahogy ismerem őket, örömmel fogadnák be a fiút, hisz ismerik őt. Viszont nem úgy ahogy én. Azt a beszológatós, kiálhatatlan énjét, aki akkor köt a másikba amikor csak teheti. Ha nálunk lesz, akkor vigyázhat magára, apa szigorú is tud lenni.

- Írtam fel gyógyszert a betegségre, a szüleit pedig már értesítettem. Nem sokára itt lesznek.

- Köszönöm! - pillantottam fel az orvosra, aki egy biccentéssel távozott is a kórteremből.

Arcomat William felé fordítottam. Kaján vigyorral az ajkain mosolygott rám, viszont ezúttal már hátra dőlve a barna fotelban. A gondolataim körülötte forogtak. Mi változott meg, hogy mindig piszkál? Miért pont nekem mondta el az édesanyját? Vajon azonnal hozzám sietett a rossz hírrel? Miért nem a legjobb barátjához ment, Chris-hez? Jézusom, Chris! Hogy én mennyire imádom azt a srácot. Néha összefog velem, s segít nekem Williem-et lealázni. Ő már tudja?
Annyi a megválaszolatlan kérdés. Ha feltenném az engem legjobban érdeklő kérdést, válaszolna rá? Jelenleg nem hiszem. Karjait összefonta maga előtt s úgy vizslatott engem a szemeivel. Ugyanabban ruhában volt, mint amiben hozzám jött. Nem ment haza. Vajon mire vár? A szüleimre? Meglehet.
Pillantásából semmi kiolvashatót nem véltem felfedezni. Üveges tekintettel meredtünk a másikra. Csokoládé barna szemei már kevésbé voltak pirosak mint az éjjel. Aranybarna haja kuszán állt, nem foglalkozott vele. Szemeim karjaira tévedtek, amiken tökéletesen látszott, hogy sportol és edz. Egy váratlan pillanatban fejét pár fokkal az ablak felé fordította s egy könycseppett láttam lefolyni az arcbőrén. Néha bármennyire is ki nem állhatom a srácot, tudom, hogy ő jó ember. S most szüksége van valakire. Nesztelenül kikeltem az ágyból, s hozzá léptem.

- Will?! - szólítottam gyengéd hangon a fiút, aki rám emelte a könnyáztatta szemeit; - Gyere ide!

Felállt a kényelmet nyújtó bútorról s karjait körém fonta. Nehéz időszaknak nézünk elébe. Felszipogott, s bár nem volt olyan állapotban mint az éjjel, éreztem, hogy nagyon nincs jól. Nyugtatásképp a hátát simogattam, mást nem igazán nyújthattam neki. Feje a vállamon pihent, ezáltal pedig jól éreztem a belőle áradő hőt. Csak ne betegedjen le! Lassan eltoltam magamtól és az egyik kezemet homlokára tettem.