Nalu - Színház az élet

29. fejezet: Ismeretlen ismerős

Natsu boldogan ment haza és végig a lányra gondolt, aki oly sok idő végre elnyerte a szívét és akinek hála sikerült ledobnia a maszkot, amit édesanyja halála és Riko árulása miatt tett fel magára. Riko miatt lett belőle egy rossz fiú, akitől az egész suli inkább távol tartotta magát, és bár a lányok rajongtak érte, senki sem akart a maszkja mögé látni.

Lucy volt az egyetlen, aki meglátta, hogy a rossz fiú viselkedés valójában egy álarc, amit azért öltött magára, azért zárta be a szívét egy ketrecbe, mert nem akart újra szenvedni. A lány mosolya és szíve végül meglágyította őt és olyasmire vette rá, amit nem hitt volna hogy valaha meg fog tenni.

Képes volt mindenki füle hallatára megkérni, hogy legyen a barátnője, sőt még meg is csókolta őt. Riko után nem hitte volna, hogy képes lesz ennyire szeretni valakit, hogy ennyire kitárja érzéseit mindenki előtt. Szabályosan kijelentette, hogy Lucy mostantól az övé és hogy igényt tart rá, azaz egy fiú se merjen a közelébe menni.

Olyan könnyedén jöttek a szavak a szájára, hogy még maga is elcsodálkozott azon, hogy ilyesmire képes volt, pedig úgy tűnt a szíve örökre fagyos lesz és senki nem lesz képes azt felolvasztani. Bár nem lepődött meg, hogy Lucy képes volt ez a lehetetlen dolgot véghez vinni, hiszen Lucy egy melegszívű, gyönyörű, kedves és mellesleg nagyon bátor lány volt, aki képes volt még vele is, a suli rossz fiújával szembeszállni.

Talán a bátorsága volt az, ami először ugyan megdöbbentette de végül meg is igézte őt, valamint a pillantása amiből annyi fény áradt, hogy képtelen volt ellenállni neki. Soha nem fog tudni lemondani erről a tüneményről, aki belépett az életébe és aki örökre megváltoztatta a sorsát.

Natsu lassan hazaért és belépve a kapun először a kutya köszöntötte őt, akit nevetve simogatott és szorosan magához vonta őt. Felpillantva a kutya simogatásából Wendyt pillantotta meg aki a lépcsőn ült és egy könyvet szorított magához. A húga mindig is a könyveket használta fel, hogy elmeneküljön a valóság elől, vagy hogy lenyugodjon. Sajnos az osztálya nem épp arról híres, hogy jól bánnának a gyengébbekkel, jobban mondva mivel valahogy megtudták, hogy árva azóta zabigyereknek csúfolják.

Natsu szeretett volna segíteni neki, de nem tudta hogyan, és egyre reménytelenebb volt a helyzet, mert Wendy lassan már neki se mondott semmit. Olyan volt, mintha elzárkózna mindenki elől, hallgatásba burkolózott ami egyáltalán nem tetszett a fiúnak.

- Hé, szia, tökmag, te mit keresel itt kint a lépcsőn ilyen kései órán? - térdelt le elé és megsimogatta a fejét. - Engem vártál? - kérdezte Wendyt, mire amaz bólintott. - Na, és miért vártál? - nézte a kislányt érdeklődve.

- Hogy sikerült a meccs? El akartam menni, hogy megnézzem, de mivel se apu, se anyu nem ért rá, nem mertem megkérni őket, hogy legalább elvigyenek engem, ha ők nem is érnek rá ott maradni - motyogta a lány lesütve szemét, mire Natsu nagyot sóhajtott.

- Tökmag, a szüleink örültek volna, ha megkéred őket erre, hiszen ők akkor boldogok, ha örömet okozhatnak neked - ült le mellé a lépcsőre és magához ölelte a kislányt. - Aggódnak érted, hogy mostanában alig beszélsz, hogy elrejted magadban azt, mi fáj neked. Én is aggódok érted. Mondd el, kérlek, mi bánt? Az osztálytársaid még mindig zabigyereknek hívnak, ez bánt téged? - nézett rá a húgára, mire amaz megcsóválta a fejét. - Akkor, mi a baj?

- Nem tudom elmondani, ne haragudj, bátyus, de ez nekem nem megy - suttogta lehunyva szemét a kislány, mire Natsu nagyot sóhajtott és megsimogatta a kislány haját és homlokon csókolta.

- Semmi baj, majd, elmondod, ha úgy érzed, hogy képes vagy rá - mosolygott rá a fiú. - Én viszont addig helyetted is beszélek az életemről. Szóval a meccs, ahogy a várható volt, hiszen a mi csapatunk a legjobb, győzelemmel végződött, de tudod, nem ez volt a legjobb az egészben, hogy ezáltal bekerültünk az elődöntőbe, hanem az, ami a meccs után történt.