Úton a szívedhez (Befejezett)

36. fejezet

Olyan szikrázó napsütésre ébredünk, hogy úgy érzem kiég a szemem. Felmordulok és mérgesen fordulok a másik oldalamra, ahol Cooper nyújtózkodó karja fogad. Kishíján bevisz egy jobb horgot, de most úgy érzem még ezt is elviselném. Megkordul a gyomrom, mire felnevet.

- Folyton éhes vagy.

- Bocs. – Szorítom rá a kezemet a hasamra.

- Azt hiszem jobb lesz, ha kielégítjük az éhségedet. Remélem képes leszek rá.

- Fogd be. – Hozzá hajítom a párnámat, de még mielőtt vissza tudná dobni lefordulok az ágyról és befutok a fürdőbe.

Ma reggel mindent megeszek, amit a tányéromra púpoz, miközben úgy figyel, mintha csak az anyám lenne.

- Ezt is anyuci? – Kérdezem somolyogva a grillezett paradicsomra mutatva. Elégedetten bólogat. Ő már rég beverte az adagját és most karba font kézzel néz engem.

Mikor végzünk kifizeti a számlát, aztán kéz a kézben elhagyjuk a reggelizőt. Beülünk az autóba és nekiindulunk a haza vezető útnak. Furcsa, hogy minden megváltozott ilyen rövid idő alatt. Már nem érzem azt, hogy mindenáron el kell titkolnom, hogy mit érzek vagy, hogy mit gondolok.

- Azt hiszem nem ártana beszélnénk erről az evés dologról. – Kezdi.

- Oké.

- Oké? Csak így? Ennyi?

- Oké, hallgatlak. – Egészítem ki pimaszul.

- Enned kell Pixie. – Jelenti ki. – Ne érts félre, nekem így is úgy is gyönyörű vagy, de zörögnek a csontjaid.

- Vettem. – Szalutálok felé boldogan, mire csak mosolyogva csóválja a fejét.

Megcsörren a telefonom. Anyu az.

- Szia Anya. – Mondom még mindig mosolyogva.

- Ó, hello Pixie. Jól hallom, hogy jó kedved van? – Mi olyan fura ezen? kérdezem magamban.

- Igen anya. Miért hívtál?

- Csak szerettem volna hallani a hangodat ... - Nagyot sóhajt, érzem a hangján, hogy hiányzom neki. Ő is hiányzik nekem. – és a minap itt járt valaki.

- Kicsoda?

- Mrs. Donalds. Remélem nem bánod, hogy megadtam neki a számodat?

- Már hagyott üzenetet.

- Az jó. Nagyon jó. – Már megint sóhajt egyet. Van itt valami, amit nem mond el.

- Ki vele anya. Mi történt? Bradley csinált valamit?

- Ó nem, ővele minden rendben. Tudod, ő csak a bátyád, olyan mint mindig.

- Igen, akkor?

- Nos, Mrs. Donalds épp egy foglalkozás közepén csöppent be az oviba.

- Mi olyan különös ezen?

- Szóval pont akkor, amikor a kis Viola sírt, mert elveszett a mackója és hát tudod, vannak azok a mesék, amiket írtál.

- Igen anya. – Sürgetem.

- Szóval elkezdtem mesélni neki a „Talált tárgyak osztályát", amire mindig megnyugszanak, ha nem találják a cumit vagy a macit, vagy a ...

- Igen anya, tudom miről van szó.

- Mikor vége lett a mesének, Mrs. Donalds kérdezte, hogy melyik könyvből olvastam és én elmondtam neki, hogy ez a te meséd. – Szótlanul lejjebb húzódom az ülésben és eltakarom az arcomat. – Ott vagy még?

- Itt vagyok anya. Miért mondtad meg neki? Olyan béna mesék azok. Csak azért találtam ki őket, hogy eltereljük a pisisek figyelmét.

- Pixie Meyers, hányszor mondjam már el neked, hogy ne beszélj így a kicsikéimről?!

- Oké, oké. Ennyi anyu? Ezért hívtál?

- Nem volna itt még valami.

- Igen?

- Igen, Mrs. Donalds teljesen fellelkesült és elvitte átolvasni a meséidet. De ne aggódj, nem hiányoznak, kívülről tudom őket.

- Anyu, miért engedted neki, hogy elvigye őket?

- Hát mert ki akarja őket adatni! – Csattan fel.

- Az én meséimet?

- Igen Pixie.

- Ez csúcs. – Mondom magam elé. Cooper végig oldalról sandít.

- Ja, és jött egy leveled is a Kaliforniai Egyetemtől. Átpóstáztam neked még pénteken, úgyhogy kedden már biztos kézhez veheted.

- Kösz, anya.

- Pixie?

- Hmm?

- Miért nem mondtad el, hogy jelentkeztél?

- Nem tudom, nem tartottam fontosnak. – Hallom, hogy egyre jobban elkenődik. - Igazából, arra gondoltam, hogy eljöhetnél. – Mondom ki az első gondolatomat.

- Kaliforniába?

- Igen, talán a jövő hétvégén? Vasárnap mindig szabadnapos vagyok.

- Oké.

- Szia anya.

- Szia Tündérkém.

Megszakad a hívás. Nézem a kijelzőt. Rekordidőt beszéltem anyával. Azt hiszem ezt is fel kell írnom a változások listájára.

- Meghívtad Mrs. Meyerst. – Mondja maga elé Cooper. Ez az első mondata, mióta letettem a telefont. Bólintok. - Jövő hétvégére. – Megint bólintok. – És én még mindig a lakásodban lakom. – Újból bólintok.

- Ki kell költöznöd. – Fordulok felé komolyan.

- Ki kell? – Vonja fel a szemöldökét.

- Nem, de ...

- Oké, azt hiszem nagyon fura lenne mindannyiunknak.

- Kicsi a lakás. – Állapítom meg.

- Igen, elég kicsi. – Azt hiszem kölcsönösen győzködjük egymást arról, hogy miért kéne kiköltöznie, miközben egyikünk sem akarja.

- Ráadásul ott van az albérletem is, ami szét van verve és megígértem Amandának, hogy újra összehozom Leoval. – Idegesen szívja be a levegőt és az ujjával a kormányon dobol.

- Azt hiszem egy tervre lesz szükségünk.

-Tervre, igen. – Bólogat maga elé. - Van rá nyolc óránk, hogy kigondoljunkvalami okosat.