Úton a szívedhez (Befejezett)

17. fejezet

Az első utunk egy hipermarketbe vezet. Feltankolunk kajával és innivalóval, mert a hőség egyre elviselhetetlenebb. Már megint a túra osztályon kötünk ki, ahol Cooper vetet velem egy túra cipőt. A fejébe vette, hogy megmásszuk a hegyeket. Végülis ha jól értettem, el kell ütnünk az időt, de azt nem mondta meg, hogy miért. Köze van az anyjához és látom rajta, hogy nem túl boldog az egésztől, de még nem volt bátorságom rákérdezni.

A Hondával egészen a hegyek lábáig megyünk, majd leparkolunk. Felhúzom az új cipőmet, meg a sildes sapit amit vettem, ő pedig kikotorja a bakancsát a cuccai közül. Felszerelkezünk mindennel, amire szükségünk lehet, aztán elindulunk. Komótosan cammogunk a sziklákon és az utakon. Elgondolkodva megy elöl, néha hátra pislog, hogy követem-e, de nem akarom megzavarni. Érzem, hogy ez az út valami miatt nagyon fontos a számára. A nap már elkezd ereszkedni, amikor végre megpihenünk. Ledőlünk az egyik szikla lábához, hogy nyerjünk egy kis árnyékot, aztán a felmelegedett vizet kortyolgatjuk.

- Csodás ez a hely. – Töröm meg a csendet.

- Ühhüüm. – Bólogat, miközben iszik, aztán a maradék vizet a fejére locsolja átáztatva a trikóját. Nem tudom hány fehér trikót hozott magával, de én az összeset imádom. Furán néz rám és amikor a tekintetünk találkozik elkapom róla a szemem. Reménykedem benne, hogy a nyálam azért nem csorgott ki. – Emlékszem rád. – Szólal meg, mire felvonom a szemöldökömet. – A szülinapomról. Nem tudom miért mondtam azt, hogy nem.

- Ahhha.

- Szép voltál. – Jelenti ki, mire kiköpöm a számban lévő vizet, egyenesen a bakancsára.

- Ó, úgy sajnálom, ne haragudj. – Hajolok azonnal előre és ég az arcom. Előveszek egy zsebkendőt és elkezdem törölgetni a poros bakancsát, ami a víztől olyan lett, mintha sáros lenne. Egyszercsak megfogja a kezemet és elhúz.

- Hagyd, nem kell. Majd megszárad. – Mosolyog és én ott térdelek szemben vele egy mocskos zsebkendővel a kezemben, miközben az arcom olyan vörös, mintha két órája futnék. Annyira szeretnék nevetni, de egyszerűen nem bírok. Épp az imént mondta azt, hogy szép voltam, erre leköpöm egy adag vízzel. Borzalmas vagyok. Elfordulok tőle és a sziklának dőlök. Lehajtom a fejem, elegem van abból, hogy mindent elszúrok magam körül. Hallom, hogy megmozdul mellettem, remélem elindul és én egy picit még itt maradhatok, hogy ostorozzam magamat. Aztán váratlanul azt érzem, hogy a hónom alá nyúl és felemel. – Jól van Pixie, ha nem vagy hajlandó rám nézni, akkor majd teszek róla. – Mormogja a fülembe és felemel, a karjába vesz, mint amikor elájultam. – Nyisd ki a szemed. – Utasít. Megrázom a fejem. – Kérlek. – Suttogja és érzem a forró leheletét a szám szélénél. Egyből kipattan a szemem, mire ravasz mosolyra húzza a száját. Elenged és a földre huppanok, de megtart, hogy ne essek el.

Olyan mérges leszek rá, hogy megfogom a táskámat és hozzávágom.

- Hé. Ezt most miért? – És nevet rajtam. Nevet. Elkap a méreg és ököllel támadok rá. A sapkám a földre esik, ahogy nagy hévvel elkeseredetten csapkodom szikla szilárd testét, amin látszólag meg sem érződik, hogy ütlegelem.

Nekifutok és elkezdem csapkodni a mellkasát, miközben kibuggyan egy könnycsepp, aztán még egy és még egy. Cooper karjában bőgök, miközben a hajamat simogatja és úgy csitít. Csak hagyja, hogy sírjak és én végre kezdem jobban érezni magam. Mikor végre újból levegőt kapok és az összes zsebkendőt gusztustalan módon végig trombitálom, finoman az ölébe húz. Nem ellenkezem.

- Azt hiszem ideje lenne, hogy elmondd, hogy mi történt.

- Nem hiszem, hogy hallani akarod. – Szipogok újra, aztán mélyen a szemembe néz.

- Tudni akarom.

- Az egész Stella meg Susan miatt van.

- Hmm, Susan... - Gondolkodik, aztán csettint egyet a nyelvével, tudom, hogy tudja kiről van szó. Aztán int, hogy folytassam.

- Szóval összebarátkoztunk és ez miatt elveszítettem Judithot. – Már megint hüppögni kezdek, de csak türelmesen vár, hogy folytassam. – Szóval Stella és Susan össze akartak hozni Trevorral.

- Trevor McKain? – Elfintorodik, miközben szinte maga elé köpi a nevet. Bólintok, a keze ökölbe feszül. – Osztálytársak voltunk, de kibukott. – Akkor ezért volt olyan ismerős, húzom össze a szememet.

- Szóval péntek este, aznap amikor a telefonomat megtaláltad. – Mutatok rá, erre bólint. – Szóval aznap este csőbe húztak.

- Hogy mit csináltak? – Áll fel idegesen és járkálni kezd.

Aztán érzem, hogy képtelen vagyok elmondani neki az egészet, mert nem akarom többet átélni, így odaadom neki a telefonomat és beállítom lejátszásra a videót, amit készítettek rólam. Mikor végez vele rácsapja a fedelet a telefonomra és az ölembe dobja. Káromkodik és idegesen fújtat. Felállok és követem, de nem áll meg. Megérintem a vállát, mire hirtelen lefékez, elkapja a kezemet, magához ránt, két keze közé veszi az arcom és a száját a számra nyomja. Puha csókot nyom a számra, aztán finoman ízlelgetni kezdi az ajkaimat, mire azok szétnyílnak. Nyelvével megnyalja az alsó ajkamat, miközben a lábam egyre jobban elgyengül. A földre rogyunk, de nem ereszt. Fölém hajol, még mindig az egyik keze a fejemet tartja, a másikkal a hajamba markol és ekkor olyan hevesen, olyan szenvedélyesen kezd el csókolni, hogy úgy érzem meghalok. A szívem kihagy egy ütemet, a kezem a nyakát markolja, hüvelykujjammal a tarkóját cirógatom és egyre jobban beleveszünk az észveszejtő csókba. Belenyögök a szájába, amikor szépen lassan elhúzódik tőlem. Ködös a szemem, nem vagyok magamnál.

- Mostantól ez lesz az első csókod Pixie Meyers. – Mondja nagyon komolyan, aztán felsegít a földről és szótlanul visszamegyünk az autóhoz.

Mielőtt beülne még visszalép a sziklákra. Nem tudom kihagyni a pillanatot, lövök egy képet róla hátulról, úgy, hogy a nap koronája körbe öleli az alakját, amitől felismerhetetlenné válik mindenki előtt. Háttérben a barna hegyek sorakoznak. Kiposztolom és mellé tűzők pár mosolygó fejet és egy szívet. Tudom, hogy nem lenne szabad, de az a szívecske a kép alatt nagyon sokat jelent nekem. Cooper Baley visszaadta az első csókomat és ettől úgy érzem, hogy a szívemen az első repedés összeforrni látszik.