Úton a szívedhez (Befejezett)

16. fejezet

Cooper szavai visszhangoznak a fülemben és szóhoz sem jutok. Mégis miről beszélt az előbb? Mióta számítok neki bármit is? Még hogy jégkirálynő? Sosem beszélt hozzám ezelőtt. Miért akar közel kerülni hozzám? Semmit sem értek.

Magamban dünnyögök és a légkör megint egyre elviselhetetlenebb köztünk. Azon kezdek vívódni magamban, hogy milyen ostoba voltam, hogy beültem mellé ebbe a rohadt kocsiba. Aztán eszembe jut, hogy ma van a szülinapja. Akárhogy is, senkinek sem lehet pocsék a születésnapja, ezért elhatározom, hogy félreteszem az egészet és akár jégkirálynő vagyok, akár nem, igenis jókedvre fogom deríteni. Már egyre közelebb járunk Kaliforniához. Pálmafák és sűrűbb növényzet terül el előttünk. Az út szélén meglátom egy táblán, hogy vidámpark van tőlünk fél mérföldre.

- Vidámpark! – Kiáltok és abba az irányba mutatok, amerre a tábla jelzi.

- Semmi kedvem vidámparkba menni. – Mondja hisztisen.

- Balra, balra! Kanyarodj már le balra! – Kiáltok rá és a műszerfalat csapkodom. Végre beadja a derekát és az utolsó pillanatban egy éles kanyart vesz, majd bedöcögünk a vidámpark parkolójába. Nagyot nevetek és a magasba tartom a kezem. – Én győztem!

Kiugrom a Hondából és kirángatom őt is az ülésből. Nagyon morcos és egyáltalán nem akar bejönni. Megfogom a karjánál fogva és a bejárathoz vonszolom. Veszek magunknak két jegyet és nem érdekel mit akar, betolom magam előtt. Az első állomás a vattacukros. Csináltatok magunknak egy kéket és egy rózsaszínt. A kezébe nyomom, mire magára húzza a kapucniját. Morcosan lecsíp egy falatot, aztán látom, hogy a kapucni és a hatalmas adag vattacukor takarásában elmosolyogja magát. A ragacsos cukornak csak a felét tudjuk megenni, a többitől megszabadulunk a legközelebbi kukánál.

Sorba állunk az összes hullámvasútnál, amiken úgy érzem mentem kiköpöm a belem, de hősiesen túlélem azt leszámítva, hogy úgy markolom az ülésemet, hogy nem tudom biztosan melyik adja fel előbb, a vas vagy az ujjaim. Cooper úgy tűnik nagyon élvezi. Az utolsó, amire felszállunk keresztül megy egy vízesésen és szinte azonnal elázunk. Nevetve fordulunk egymás felé és úgy töröljük az arcunkról a vízcseppeket. Megáll a kis szerelvény, a biztonsági korlátok kinyílnak. Mi még mindig egymást nézzük, aztán hozzáér az arcomhoz. Megremegek és érzem, ahogy egy odatapadt hajszálat húz le a bőrömről.

- Kiszállás! – Szól ránk egy pocakos alak.

Felállunk és kimászunk a helyünkről. Ezután szótlanul csavargunk a napsütötte területeken, hogy minél hamarabb megszáradjunk. Találunk egy félreeső, füves dombot és leheveredünk úgy, hogy a fejünket a dombra támasztjuk.

- Köszönöm. – Szólal meg Cooper az arcát a Nap felé fordítva.

- Hmm?

- Hogy elhoztál ide.

- Te vezettél. – Vihogok fel zavaromban, amikor megérzem a kezét a kezemen. Finoman az ujjait az ujjaim közé fűzi és én azonnal megmerevedek. Nem merek megmozdulni, nehogy oda legyen a pillanat. Így fekszünk, amíg meg nem száradunk. A kezem szinte ég az érintése alatt, de eszem ágában sincs elhúzni.

*

Az egész napot a vidámparkban töltöttük és már mindent kipróbáltunk, amit csak lehetett. A kijárat felé észrevesz egy céllövöldét, ami felett zsákszámra lógnak a plüssök. Megrántja a karomat és befizet egy kört. Öt lövése van és az első kettő igen gyatrára sikeredik, de nem teszem szóvá csak magamban kuncogok. Aztán felszívja magát, ráhajol és kilövi az idegesítő kacsacsaládot középen. Megtapsolom, ahogy körülöttünk többen is, aztán választhat egy plüssállatot. Egyből a hátsó részre mutat és bárgyú vigyorral a fején hozzám vág egy barna majmot.

- Hé, ezt most miért? – Kérdezem nevetve, mire rám kacsint.

Jókedvűen ülünk be a Hondába, de ahelyett, hogy indítana csak ül és néz maga elé. Olyan, mintha ezer év telne el, mire megszólal.

- Sajnálom Pixie. – Fordul felém.

- Hmm? – Csak ennyit kérdezek, mert félek, hogy butaság bukik ki belőlem.

- Hogy jégkirálynőnek hívtalak. Nem vagy az.

Aztán gázt ad és elindulunk. Belül nagyon örülök, hogy így látja, de nem válaszolok. Most már egyre jobban érdekel, hogy hova is tartunk, mert Kalifornia a szemünk előtt terül el, úgyhogy azt hiszem az utazásnak lassan vége és én ettől elszomorodom.

- I-izé, hova megyünk pontosan?

- Montereybe. – Morogja maga elé, de nem néz rám. Pirosat kapunk és hátra dönti a fejét a támlának. – Még két napot adtam anyának. Addig itt leszünk. – Mutat a távolba, ahol Palm Springs táblái sorakoznak.

- O-oké. Ezek szerint Mrs. Baley ott van?

- A szülei ott élnek. – Fordul felém. - A nagyszüleim. – Aztán megereszt egy féloldalas mosolyt.

- Egyszer találkoztam a mamáddal, emlékszem rá. – Mosolygok én is, mert Alice néni végig azzal cukkolt, amikor tizenegy éves voltam, hogy miért nem találkoztunk csodaországban?

- Tényleg? – Nyitja nagyra a szemét és én erre elpirulok, mert valószínűleg ő észre sem vett engem, ahogy sosem látott maga előtt, mint nőt.

- A tizennegyedik szülinapodon. Anyukád nagy partyt csinált, ahova minket is áthívott.

- Nem emlékszem. – Vallja be.

- Mindegy, én nem felejtem el azt a borzalmas bohócot. Örökre az emlékezetembe ivódott. – És miközben beszélek az ujjamat az orromra szorítom és szélesen mosolygok.

- Arra a bohócra én is emlékszem. – Nevet fel, de ettől az én kedvem lesz rossz, mert ezek szerint az egész buliból csak rám nem emlékszik, pedig nekem már akkor ő volt a minden. Emlékszem megkértem anyát, hogy göndörítse be a hajamat és aztán két copfba fogta. Izgatottan vittem neki az ajándékot és annyira akartam, hogy kibontsa, de egy bugyuta ajándékasztalra kellett letenni és sosem tudtam meg, hogy tetszett-e neki. – Hé. – Szól rám és mutatóujjával benyúl a függönyöm mögé, amikor éles dudaszó jelzi, hogy már megint nem indultunk el a zöld lámpánál.

Cooper a szokott módon bemutat köztünk, mire felnevetek.