Úton a szívedhez (Befejezett)

4. fejezet

Hazaérve úgy vonszolom fel magam a lépcsőn fokról fokra, mint aki megmászott egy egész hegyet. Az ovi mára már bezárt, anya épp porszívózik. A hangos zúgásban nem vesz észre, de nem is bánom. Elhaladok Bradley ajtaja előtt, ami résnyire nyitva van és hallom, ahogy egy lány vihog odabent. A szememet forgatom és folytatom az utamat a saját szobámig. Az ajtót hangosan becsapom magam után, hogy a bátyám hallja, hogy megjöttem, így talán nem kell, hogy fültanúja legyek valamilyen perverz dolognak.

Kirángatom a fiókokat és megkeresem az esszét, amit igazából már tényleg majdnem befejeztem, csak egy utolsó, lezáró részt kellene összehoznom. Beleolvasok, de nem jön semmi ötlet. Levetem magam az ágyra és megfogom a telefonom, hogy Judithot hívjam, aztán eszembe jut, hogy fogalma sincs arról, hogy ma a Plázában voltam és igazából nem is akarom elszólni magam. Rohadt áruló vagyok, állapítom meg magamról. Rosszkedvűen baktatok le a földszintre, ahol végre elhallgatott a porszívó.

- Szia Anya. – Intek anyunak, aki elcsigázottan ropogtat pár szem kekszet a kanapén és a képzeletbeli tévét bámulja. Amikor az ovi beköltözött, a tévé kiköltözött. Valahol hátul a sufniban Bradley beüzemelte és a kiszuperált fotelekkel berendezte a garázst. Az a hely most olyan, mint egy tiltott övezet. Nem szívesen megyünk oda anyuval. A bátyám amióta egyetemre jár szinte minden nap másik lányt hoz haza, hogy megmutassa neki a „gyűjteményét", ami öt leárazott DVD-ből áll és mivel ez tényleg nagyon uncsi, általában egymásnak esnek a csajjal és mi már csak a nyögéseket halljuk. Anyu ilyenkor határozottan rájuk vágja az ajtót. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért hagyja, hogy Bradley ide cipelje a csajait, mire anya csak vállat vont. Szerinte Bradley-vel nagyon türelmesnek kell lenni, mert apa nélkül nőtt fel és hagyni kell, hogy kialakuljon nála a férfias viselkedés. Nem akarja gátolni semmiben. Erre én csak annyit mondtam magamban, hogy de hahó, én is apa nélkül nőttem fel és ha én kufircolnék minden nap a garázsban, akkor olcsó ribi lennék. Na mindegy, nem akarok kufircolni a garázsban. Pfujj, mindenütt ott van Bradley DNS-e. Erről jut eszembe, hogyhogy nem ott van a vihogós lánnyal?

- Szevasz kicsim. – Int vissza anya. – Gondterheltnek látszol. Minden rendben?

- Te meg hullának.

- Kösz édes. – Feleli elfintorodva.

- Tényleg anyu, egy kicsit a fejedre nőtt az ovi. Fel kéne venned egy kisegítőt.

- Ott tartottunk, hogy nálad mi a bökkenő? – Mutat rám az ujjával egyértelműen az én térfelemre passzolva a labdát.

- Szokásos. – Leülök mellé és keresztbe teszem a lábam. Megfogja a kezem és az ölébe húzza. Nem tudok jól hazudni, így hát elejtek pár szót. – Suli. Beadandó, irodalom, bünti.

- Rosszul hangzik. – Sóhajt egy nagyot. – Bünti?

- Ja, bünti. – Felvonja a szemöldökét. – Extra esszé a nyárra. Valami képtelen sztori.

- Irány a szobádba. – Csap rá a combomra és hüvelykujjával az emeltre bök.

Felállok, megkerülöm a kanapét és hátulról átölelem a nyakát. Csokibarna hajam összemosódik ugyanolyan színű hajával.

- Szeretlek anyu. – Súgom a fülébe, aztán elindulok befejezni a fogalmazást.

- Hé, tündérem! – Szól utánam. Utálom amikor így hív, utálom a tündér mániáját. – Jó a sminked.

- Kösz, anyu. – Kinyitom a lépcső aljára szerelt babarácsot, ami megakadályozza a kisembereket, hogy feljöjjenek az emeltre. Erről jut eszembe. – Anyu, mi van a garázzsal?

- Ja, az? Megkértem Coopert, hogy segítsen átalakítani.

- Átalakítani?

- A nappali, tudod. – Mutat körbe. – Ott jobb helye lesz az ovinak.

Bólintok, aztán hagyom, hogy csattanjon mögöttem a rács. Felmegyek a szobámba és megerőszakolom magam. Két teljes órán keresztül írom az utolsó tíz sort. Mikor végzek elismerően az égbe emelem a kezem. Ekkor veszem csak észre, hogy egészen besötétedett és az ablak elé tolt íróasztalomnál ülve, a sötét üvegben megpillantom a saját képmásomat.