Úton a szívedhez (Befejezett)

12. fejezet

Amíg ő vásárolgat én is elkalandozom az áruházban. A papírrészlegnél vagyok, amikor eszembe jut Mrs. Donalds büntető esszéje. Talán pont ez lesz az az utazás, amiből ihletet meríthetnék, morfondírozok magamban aztán meglátok egy sötétkék napló szerű könyvecskét. Csak rám vár. Leemelem a polcról, belelapozok. Tökéletes lesz. Oldalt választok hozzá egy tollat és elindulok megkeresni Coopert.

- Ez minden? – Vonja fel piercinges szemöldökét.

- Soknak találod? – Kérdezek vissza mosolyogva.

- Elég papír ízű lesz, de ahogy gondolod. – Kuncog fel, miközben öklével eltakarja a száját. Válaszul játékosan kidugom a nyelvem és elindulok a pékáruk felé.

Cooper követ engem, ezért szépen behajigálok pár dolgot a kocsiba. A parkolóban megtöltjük a hátsó ülést a zsákmánnyal, aztán beülünk. Mielőtt a kocsit beindítaná elővesz egy kábelt és bedugja a szivargyújtóba, aztán felém fordulva a kezét nyújtja. Nem tudom mit akar és ez egyértelműen az arcomra lehet írva.

- A telefonodnak vettem. – Ezek szerint töltőt vett nekem. Nyúlok is érte a táskámba, amikor belém hasít a gondolat. Ha most feltesszük töltőre és bekapcsolom a készüléket tuti jelezni fogja a rengeteg üzenetet és mindenfélét, amik a közösségi oldalamon zajlottak nem is olyan régen. Azt hiszem nem vagyok még felkészülve rá, hogy szembe nézzek ezekkel. – Hééé, Pixie. A telefonod. – Lebegteti a kezét a szemem előtt.

- Azt hiszem jobb lesz, ha kikapcsolva marad. – Dörmögöm.

- Nem Pixie. Muszáj lesz bekapcsolnod. A mamád biztos szeretne tudni rólad. Add ide. – Fintorogva dobom oda neki a telefont és elfordulok. Nem kell ránéznem, hogy tudjam, felvonta a szemöldökét és talán még a fejét is csóválja hozzá.

Ahogy beindul a motor elindul a töltés. Cooper bekapcsolja és felém tartja, hogy írjam be a pin kódot. Ahogy életre kel a telefon elkezd összevissza csipogni, mire kiejtem a kezemből. Hagyom, hogy a lábam mellett a földön lógjon a kábelről. Inkább nem akarok foglalkozni vele. Cooper végül megrántja a vállát és elindul.

- Nagyon haragszol erre a telefonra, hogy így bánsz vele. – Próbálkozik ezzel a hülye dumával, mintha gyogyós lennék. Szorosan átölelem magam a karommal és úgy nézek magam elé, mint egy durcás kislány. Cooper feladja és békén hagy.

Sokáig megyünk, nem állunk meg sehol, amikor végre lekanyarodik a főútról. Ahogy egyre beljebb megyünk, látom ahogy a bokrokkal és mindenféle zöld növénnyel benőtt sziklák körbeölelnek egy tavat. Keresünk egy nyugodtnak tűnő helyet és leparkolunk. Cooper kiszáll, követem. A pickup hátuljáról levesz egy pokrócot, hozzám vágja a kaját a hátsó ülésről aztán elindulunk a vízhez. Leteríti egy árnyékos helyre a takarót és leheveredünk. Kipakolunk mindent és nekilátunk az ételnek. Annyira éhes vagyok, hogy az összes marha húsos szendvicset be tudnám puszilni és hozzá két cukros fánkot, de nem akarom, hogy Cooper ezt lássa, ezért csak apró falatokat harapok és komótosan eszegetek, miközben ő három harapással eltünteti először az egyik, aztán a második szendvicset is. Amikor elkezdi tömni a rózsaszín cukormázzal meglocsolt fánkot megáll a szájában a falat.

- Mi van? – Kérdezi teli szájjal.

- Semmi.

- Cukros a szám? – Kezdi törölgetni, aztán kidugja a nyelvét is, hogy lenyalja a rózsaszín ragacsot. Erre már elkap a nevetés, mert még a nyelve is rózsaszín lett. Nevetve dőlök hanyatt, amikor hozzám vágja az üres, összegyűrt zacskót. Elkapom és visszahajítom egy kézzel. – Kérdezhetek valamit? – Szólal meg egy kicsit később. Miközben a szendvicset csócsálom, bólintok. – Miért nem akarod megnézni a telefonodat?