Úton a szívedhez (Befejezett)

13. fejezet

Nem túl hűvös reggel fogad, amikor kinyitom a szemem. Érzem, hogy egész testemet körbe veszi a meleg. Kicsit felemelem a fejem és félig meddig oldalra fordulok. Cooper szorosan mellettem fekszik, nem akarom felébreszteni. Mégis érzem, hogy hív a természet, ezért a lehető leghalkabban kicipzárazom a hálózsákomat és kicsusszanok a résen. Miközben ügyetlenkedem Cooper morog és megfordul. Elég szűkös a plató, így elkerülhetetlen, hogy hozzá ne érjek, de szerencsére nem ébred fel. Leugrom az autóról és keresni kezdem a cipőmet. Felhúzom és körbe kémlelek, hátha találok némi takarást. Mivel letértünk az útról és erre fele minden barnás sziklákkal, hegyhalmokkal keretezett elég kevés lehetőséget látok magam előtt. Végül átmegyek az úton, és az útmenti magasabb sziklát megmászva, átbukdácsolok a túloldalra. Szerencsére elég jó helyet találok magamnak, mert az autósok sem látnának ide, már ha lenne olyan, aki ilyen korán már úton van.

Mikor végzek elindulok visszafele, ám ahogy az úttest felé mászok a szikláról, a sarum, ami egyébként marha kényelmes, de kétség se fér hozzá, alkalmatlan a hegymászáshoz, megcsúszik és elveszítem az egyensúlyomat. Nincs mit szépíteni, sikonyálva borulok le másfél méter magasról, miközben a kiálló kövekhez ütődőm.

- Pixie? – Hallom Cooper hangját, aztán bizonytalanul nyitom ki a szememet. Itt áll felettem, a nap átsejlik a kócos barna haján, amit idegesen simít hátra, hogy ne lógjon a szemébe. Olyan aggódó a tekintete, hogy azt hiszem meghaltam. Soha senki sem aggódott még értem és főleg nem egy olyan dögös, tökéletes férfi, mint Cooper Baley. Nem válaszolok neki, mert félek, hogy hülyeség bukna ki belőlem és én ezt a pillanatot el akarom raktározni valahova nagyon mélyre. Behunyom a szemem egy pillanatra. Aztán érzem, hogy a kezével finoman megpofozza az arcomat, majd az ajkamat meleg nedvesség éri. Kipattan a szemem, mire Cooper lehunyt szemét látom magam előtt és érzem, ahogy ajkát az ajkamra szorítja. Megáll a légzésem, a szívem erősebben ver, mint valaha. Aztán eltávolodik tőlem és zavartan néz rám. – Hála az égnek. – Fúj egyet megkönnyebbülve.

Feltérdel előttem és a kezét nyújtja, hogy felsegítsen, de a kezem foglalt, mert nagyra nyílt szemekkel a számat tapogatom. Amikor meglátja elvörösödik és dadogni kezd.

- Csak megpróbáltam, mert nem válaszoltál és én azt hittem, hogy ... - Abba hagyja, aztán feláll. – Csak felejtsd el Pixie, rendben? – Mondja kétségbeesetten.

Mire a szövege végére ér már kezdek sokkot kapni. Először boldogság fogott el, aztán a kétségbeesés. Úgy távolodott el tőlem, mintha fertőző lennék, most pedig azt akarja, hogy az egészet felejtsem el. Dühösen kezdem el magam összekaparni a legalsó hupláról. Értem nyúl, hogy segítsen, de félre lököm a kezét.

*

Jóideje haladunk előre és egy mukkot sem szóltunk még egymáshoz a kínos jelenet óta. Karba font kézzel ülök mellette és próbálom lecsitítani a gondolataimat, ő meg összehúzott szemöldökkel figyeli az utat maga előtt. Ahogy egyre jobban a hátunk mögött hagyjuk Phoenixet Cooper annál feszültebbé válik. Megpróbálom azzal magyarázni magamnak a dolgot, hogy Bradley-vel akart utazni és nem velem és nyilván útban vagyok neki és nem is akar velem beszélgetni. Végül kieresztem a benn tartott levegőt és felnyitom a telefonom. Volt pár nem fogadott hívásom és van jó pár értesítésem is. Anya kb. tízszer hívott, mióta eljöttem otthonról. Írok neki egy szöveges üzenetet, amiben megnyugtatom, hogy szuper a kirándulás és még egyszer sajnálom, hogy elfelejtettem szólni róla. Holnap igyekszem hívni.

Aztán belépek az oldalamra, ahol elég sokan lájkolták a képemet, amit feltöltöttem. Páran epés megjegyzéseket fűztek hozzá. Végül úgy néz ki a vámpírlány lett a becenevem. Ez nyert a meghirdetett szavazáson. Nagyot nyögök, amikor meglátom, hogy mennyi őrült mászkál a sulinkban és hogy hányan látták már a képeimet meg a videót. Elhatározom, hogy nem adom meg nekik az örömöt és nem fognak sírni vagy szomorkodni látni. Sőt, úgy döntök, hogy belemegyek a játékba és előkeresem azt a képet, amit késő este lőttem Cooperről a Hold fényében. Pont passzol a vámpírlányos hülyeséghez, majd kiposztolom mellé azt is, hogy elégedett vagyok és jóllakott.

Nagyot csattan a telefon, ahogy lecsapom a tetejét, majd egy laza mozdulattal bevágom a táskám mélyére, ahogy szoktam. Mellettem Cooper fél szemmel követi a mozdulataimat, de továbbra sem szól hozzám. Lejjebb csúszom az ülésen és alvást szimulálok, miközben a gyomrom úgy korog, hogy kizártnak tartom, hogy nem hallotta.

Nemsokára végre érzem, hogy lassítunk, majd megállunk. Kinyitom a szemem és látom, hogy egy reggeliző előtt állunk. A sült szalonna és a krumpli illatára összegyűlik a nyál a számban, aztán rögtön eszembe jut az eladó megjegyzése és az ahogy Susan és Stella elbántak velem. Nem tudom kitörölni a fejemből, hogy minden amiatt történt, mert olyanok közé keveredtem, akikhez nem tartozom, értsd ez alatt elsősorban a ruhaméretet. A DuplaS nemcsak a nevük kezdőbetűje miatt kapta a nevét, hanem a méretük miatt is. Én mellettük egy egyértelmű L-es vagyok, most már pontosan látom. Megértettem Susan és Stella. Vicsorgok magamban. Ráadásul sohasem leszek méltó egy olyan fiú szerelmére, mint Cooper Baley, ahogy azt nemrég kinyilvánította. Őhozzá Stella illik, aki édes, cuki, imádni való és vékony. Neki biztos nem mondaná, hogy felejtse el a csókját.