Úton a szívedhez (Befejezett)

1. fejezet

Minden azzal kezdődött, hogy leültem a DuplaS mellé irodalom órán. Elegem volt a jó kislány Pixie-ből, a segíts a srácok körül Pixie-ből, a te csak a húgom vagy Pixie-ből. 17 éves phoenixi lány vagyok, jövőre végzős. Eszem ágában sincs tovább jó kislánynak lenni. Olyan menő akarok lenni, mint Susan és Stella. Ők az osztály jó arcai, dögösek és minden pasi oda van értük. Most már tudom, hogy hiba volt arra vágyni, hogy olyan legyek, mint ők. De ne szaladjunk annyira előre...

*

Az órám hangos csipogással jelzi a hétfő reggelt. Fáradtan csapok rá a telefonomra, mert egy szemhunyásnyit sem aludtam. Na, nem azért, mert hétvégén buliztam és vasárnap józanodtam, hanem mert késő estig válogattam a ruháimat és próbálgattam a sminkeket. A suliba soha nem kentem magamra még egy arcpirosítót sem, így az osztályból senki sem hinné rólam, hogy tudok sminkelni. Pedig tudok, nagyon is. Még tízévesen kaptam a mamámtól egy készletet és azóta imádok sminkelni. Időnként bezárkózóm a bátyámmal közös fürdőszobába és megpróbálom leutánozni az éppen aktuális trendeket. Aztán mielőtt kislisszolnék a szűkös emeleti folyosóra, gyorsan lemosok mindent, eltüntetem a sminkszereket, aztán visszazárkózom a szobámba. Egyszerűen túlzottan idegen az a lány, aki visszanéz a tükörből. Még sosem voltam képes kifestett arccal kilépni azon az ajtón, de ma reggel minden meg fog változni.

- Pixie, gyere már ki! – Bradley türelmetlenül veri az ajtót odakint. – Pixie, már csak öt percem van és megérkeznek a kiéhezett anyukák. Könyörgöm, engedj be!

Miközben izgatottan pakolok kicsúszik a kezemből a pirosító és szétszóródnak az apró piros gyöngyök a csapban.

- Fenébe! – Gyorsan szedegetni kezdem a golyókat.

- Mamiriadó! Pixie, engedj be! – Bradley feltépi az ajtót, én meg igyekszem a kis résen kisurranni mellette.

Felkapom a táskámat a szobám ajtajából és lerobogok a lépcsőn, egyenesen a nappali kellős közepére, a zöld, sárga, piros és kék kis asztalok közé. A kis Penny épp a reggeli almáját majszolja az asztalnál, vele szemben Rosie elmélyülten színez valamit. Anya épp a sarokban egy színes babzsákfotelben vigasztalja az egyik kisfiút, akinek könnyes szemű anyukája integet a bejáratból, jobban mondva a Tündérovi folyosójáról, mert a házunk teljes mértékben óvodává alakult. Anyu eleinte csak az alsó szint egy részét rendezte be, amikor még csak nyolc kisgyerek járt a magán óvodájába, aztán egyre többen jelentkeztek, egyre több hely kellett és szép lassan az ovi átvette az uralmat a házunk fölött.

Igyekszem nem fellökni a búcsúzkodó anyukát és beviharzok a konyhánkba, ami tényleg a mi konyhánk, nincsenek benne előírások és higiéniás feliratok a falon. Ez tiltott terület, ide nem jöhetnek be a kis totyisok és idegenek. Bedobok két szelet kenyeret a pirítós sütőbe, addig előkapom a lekvárt és a vajat. Gyorsan megkenem az elkészült kenyereket, egymásba borítom őket és egy papírtörlőbe csomagolom. Mikor épp nyúlnék a konyha hátsó ajtajának a kilincséhez, Bradley köszörüli meg a torkát mögöttem. Hátra fordulok és látom, hogy dühösen húzza össze a szemöldökét, majd kilök az útra.

- Héé! – Kiáltok rá és eltartom a kivágott fehér blúzomtól a kékáfonyás szendvicset, amit abban a pillanatban Bradley kivesz a kezemből.

- Kösz, Pixie. – Röhög feltartott kézzel. – Ezzel tartozol! Miattad maradtam le a reggeliről. – Kiált vissza a válla fölött.

Az utca túlsó oldalán megszólal az ismerős duda. Megborzongok a hangtól és akkor esik le, hogy egy valamivel nem számoltam, Cooper Baley-vel. Megtorpanok és úgy legeltetem a szemem a fekete Hondán, mintha ma reggel látnám először. Nem tudom eldönteni, hogy beüljek-e vagy inkább fussak az iskolabusz után, ami valószínűleg a szomszéd sarkon épp most fordult be.

Újból megszólal a duda, Cooper idegesen dobol a lehúzott ablakban, mellette már ott ül Bradley és értetlenül néznek rám. Aztán megrázkódom és emlékeztetem magam arra, hogy ma eljött az a nap, amikor a kis Pixie Meyers kibújik a csigaházából. A táskámat lazán leengedem a vállamról, átfutok az úton és bedobom magam a vezető mögötti ülésre, a helyemre. Szánalmas kis lúzer életem következő kiaknázandó pontja: meg kell szereznem a jogsit és keresni egy olcsó használtautót.

- Azt hittem egy reggel végre megszabadulunk tőled. – Röhög hátra Bradley, de nem válaszolok. A visszapillantó tükörben látom, hogy Cooper furcsán néz rám. A szemöldökében lévő piercing is beljebb húzódott, ahogy összevonta a szemöldökét. Végül szó nélkül hagyja a jelenetet, beletapos a gázba és felhangosítja a zenét.

A gimiig Bradley a zenét túlüvöltve arról a szőke nőről magyaráz Coopernek, akinek a gyereke ott sírt anya ölében. Annak ellenére, hogy késésben voltunk elég sok ideje lehetett, mert részletes leírást tudott adni a nő kerek fenekére tapadó fekete felsliccelt szoknyáról és a mélyen dekoltált királykék felsőről.

Nem is értem miért viselem el minden reggel a seggfej bátyám dumáját, pedig a gimnázium nincs messze a házunktól. Azt hiszem csak megszokásból járok a fiúkkal és persze Cooper miatt, ami úgy döntöttem örökre az én titkom marad. Amióta ismerem oda vagyok érte, de Cooper sosem nézett rám másként, mint a haverja kishúgára. Ráadásul Cooper olyan jóképű és menő, hogy nem hiszem, hogy valaha is labdába rúghatnék bármelyik volt barátnője mellett. 

Szerencsére már két éve nem kell közelről néznem, ahogy a csajokkal enyeleg, mert amióta Bradley-vel egyetemre járnak nem tudom mit csinál és kivel van. Jobb, ha az ember nem lát és nem hall dolgokat, akkor nem fáj annyira. Ezzel szoktam nyugtatni magamat, de valamit be kell vallanom, mindig ráfrissítek a profiljára a közösségi hálón, hogy képben legyek. Az utóbbi időkben viszont nagyon keveset posztol és a képek is elmaradoztak. Szóval annak ellenére, hogy minden reggel iskolába visz és a tesóm legjobb haverja, semmit sem tudok Cooper Baley-ről.

A Honda lelassít a suli előtt, Cooper komótosan lehúzódik az út szélére. Kinyitom az ajtót mögötte és kiszállok. Megfordulok, hogy megköszönjem, hogy elhozott, ahogy minden reggel, ám mielőtt megszólalhatnék Cooper kihajol a lehúzott ablakon.

- Sok szerencsét a mai naphoz Pixie. – Aztán meg sem várja, hogy válaszoljak, int a levegőbe és elhajt. Szótlanul nézek utána és azt érzem, hogy valami megváltozott. Cooper nem szokott beszélni velem és ahogy rám nézett... Hát persze, hiszen ki vagyok sminkelve. Biztos észrevette. Automatikusan nyúlok az arcomhoz, hogy a szokott módon letöröljem a felmázolt maszkot, aztán még időben eszembe jut, hogy nem tehetem, hiszen ez az első lépés, amit idáig tervezgettem. Igaz, sokáig tartott, míg összeszedtem a bátorságomat, tekintve, hogy mindjárt itt a nyári szünet, de büszke vagyok magamra, hogy végre megteszem az első lépést azért, hogy ne szürküljek be, mint egy kisegér.

Megigazítom a ruhámat, fellendítem a hátizsákomat a vállamra és elindulok a suli felé.