Chat-Lover (Otayuri)

70.

*angertiger*
-Kérjük Yuri Nikiforovot, hogy álljon pályára!- harsog fülsértő hangon a hangosbemondó, mire én fülesem kitépve lekapom a pulóverem. Kezembe veszem a kulacsom és még egy utolsó nagy kortyot nyelek le, hátha enyhül a gyomrom korgása és a szédülésem.

Besiklok a pálya közepére és lehunyom a szemem. Elmondják ugyanazt, mint mindig ennél a performansznál: Viktor Nikiforov koerografálta, és a szám címe Welcome to the Black Parade, amit még évekkel ezelőtt a My Cheminal Romance írt.

Felcsendül az első G akkord, amire magamban elmosolyodok, mint ahogyan azt bármelyik rajongó tenné. 
Vicces, hogy a kosztümömet is konkrétan ez a klip ihlette. Fekete felsőn fehér madzaggal meghímzett illesztések és hozzá illő nadrág. Remélem.... Elérem az embereket. Vagy legalább azt, akit el akarok. 
Hogy elérhetem Bekát.
Teddybeart.
Otabeket.

Elkezdek siklani az alig karistolt jég felületén. Megérdemlem én ezt? Megérdemlem-e a pengét, ami most taplam alatt egenesen áll? Megérdemlem-e azt, hogy az emberek engem néznek, értem rajonganak?
Megérdemlem az életet? Otabeket? Megérdemlek-e egyáltalán bárkit és bármit is?

Az első ugrás. Dupla toe loop... a tömeg hangos ovációban tör ki, amint újra jeget fogok. És ez még közel sincsen a csúcsponthoz... Vajon akkor mit fognak reagálni?
Hangosabb sikolyokkal, hangosabb tapssal, vagy csalódnak bennem? Csalódni fognak. Nagyobb dologra számítanak. Valami gyönyörűbbre, valami kifejezőbbre.... 

Valamire, amit soha nem érhetek el. Amihez sosem leszek elég jó. Azt akarja mindenki, amit elsőre kinéz belőlem. Azt, ami soha nem leszek.

Egy mosolygós, kedves, aranyos, sziklaszilárd, tökéletes gyönyörűséget látnak, de ki is valójában? Egy hisztis, dühöngő, ocsmány, gyenge, tökéletlen dagadt hülyegyerek egy szinte tökéletes, fájdalmas maszkkal. 
És hazudok. Mindenben. 
Cserébe kapok egy nagy kosár hazugságot én is, egy mosollyal és puszival átadva.

Hazudnak arról, hogy fontos vagyok. Hogy szeretnek. Hogy szép vagyok, vékony. Hogy van tehetségem és nem csak egy darab szemét vagyok az út szélén.

Hazug minden egyes szava ennek a világnak. Hazug minden egyes kép és szín, ami bevillan, mikor lehunyod a pilláid. Hazug az, amit a tükörben látsz, sőt te magad is hazug vagy.

Hazug a mosoly, amit minden nap kínkeservesen magadra erőltetsz. Hazug a vakolat, amivel arcodat próbálod eltakarni a kíváncsi szemek elöl. Hazug az a hosszúujjú kardigán, ami elrejti az összes hazug hegedet, amit hazug pengékkel osztottál magadnak. Hazug a táskád, mibe hazug dolgokat teszel.
Az a hazug kíváncsiság a szemedben, amivel falod a világ hazugságát. Az a hazug feketeség, ami kiárad az összes ember összes hazug szájából.

Undorító ez a világ! Majdnem annyira, mint én...

Újabb ugrás. Kombináció. Forgás. Ováció, taps. 

Akkor járna mindez nekem, ha nem az lennék, aki. Ha nem egy kövér, ronda buzi lennék... Ha lehetnék csak egy átlagos fiú, akkor megérdemelném, de mint az elbaszott mellékelt ábra is mutatja: nem vagyok az.
Talán már ott elcsesztem mindent, hogy megszülettem. Hogy már akkor sem voltam elég jó, akkor is hiába küzdöttem-kapálóztam, nem értem el semmi olyant, amit fel lehetne mutatni. 

Még az az egy szem barátom is otthagyott engem. Akkor kinek kellenék igazán? 
Persze, most hogy eladtam a lelkem a hírnévért, most hirtelen sorokban állnak az emberek, hogy egy villanásnyit lophassanak a rivaldafényemből.

Le kell hunynom a szemem, és nem azért, hogy kósza könnycseppjeim rejtsem el, hanem mert egy pillanatra megszédülök. Legszívesebben most háborgó gyomromhoz kapnék, majd nagy kortyokban vedelném az éltető vizet, hogy a keserű ízt eltüntesse a számból. 
Éhes vagyok. De nem ehetek. Ki kell bírnom, meg kell nyernem, és utána tökéletessé kell válnom, hogy az embereknek megfeleljek. Hogy ne bukott, zuhanó angyalként emlékezzenek rám az utolsó napom után.

Étel!

Nem, nem étel, víz!

Csak egy szendvics. Egy kis adag tészta. Egy híresen jó magyar leves. 

De elég lesz egy frissítő pohár víz!

Nem, már túl éhes vagyok mindehez!

Nem, erősnek kell lenned ahhoz, hogy gyönyörű lehess!

Még egy ugrás. Négyszeres salchow, ez mindig megy. 
Lendületetet veszek fáradt karjaimmal, felemelem őket, hogy magasabb pontokat kapjak.

Kicsúsztam az ugrásból. Túlpörögtem... Mi történik?! Miért nem mozdul a testem?!

Miért nem tudok egyenesen megállni?! Mi történik??!!
Csak rakd előre a jobb lábad, és némi pontveszteséggel megtarthatod magad!

Vagy ha a lábam nem mozdul, akkor csak hagy rakjam ki oldarla a kezem, hogy tompítsam az esést!

Miért van még mindig felemelve a lábam?! Mit keres még behajlítva a combom mellett??!!

Mozdulj már, mozdulj!

Nyisd ki a szemed, most nem panaszkodhatsz a gyomrodra!!

Mély levegő, feszítsd meg az izmaid és kevésbé fog fájni!!

Csak fordulj biztonságosan, hogy fel tudj pattanni és befejezni a kűrt!!

Mozdulj már, ha nem akarsz ebből az egészből bajt!!

És..

Elcseszted! Gratulálok!

Mert itt nincsen más... csak a teljes sötétség és a pulzálva eltűnő erős fájdalom..

*lö én*
Awww
Most tudom, hogy mindenki meg fog utálni, de eredetileg is így terveztem a történetet. Nah mindegy
És ha még nem tiszta ennek a résznek a vége, akkor majd megértitek :D
És utazunk depilandbe, öveket tessék bekötni, mert lehet, hogy fájdalmas lesz!
Nah mindegy
Esetleg még annyit pofázok ide, hogy küldjétek az energiát kedden olyan 4 és 5 között, mert lehet odahalok a Tabába xD

Ciao~