Chat-Lover (Otayuri)

31.

*angertiger*

SZÓLALJ MÁR MEG VIKTOR!

A csend, a gyilkos némaság csak nem akar megszűnni. Én az idegösszeroppanás szélén állok, míg Viktor teljes lelkinyugalommal, pusztán lehetnyi kíváncsisággal a szemében méreget engem. Nos, a második az igaz, az első már sántít egy kicsit.
Ő nem tudja, hogy milyen szenvedélybetegnek lenni a penge által okozott fájdalomtól. Nem tudja, milyen az, amikor tükörbe nézel, vagy mérlegre állsz és egyszerűen undorodni kezdesz önmagadtól. Nem tudja, hogy milyen amellett a tény mellett felnőni, hogy kidobtak otthonról. Hogy

-Hogy-hogy honnan?- kérdezi talán túl nagy gyermeki ártatlanságal a tökéletes arcán.- Mindenki titeket shippel. Tele van az internet fanartokkal és fanfictionokkal... Gondoltam csak van alapja, mint ahogyan nekem és Yuurinak is...

-Ne hasonlítgass minket magatokhoz! Bennetek pont azt szeretik, hogy te bárkit megkaphatnál, mégis Őt választottad.- sóhajtok fel a kelleténél hangosabban.- Nálunk pedig pont, hogy Ő kaphatna meg bárkit, és tényleg nem is kellek neki. Hiszen én... Nem vagyok több egy rémes legjobb barátnál...

Viktor kinyújtja a kezét és összekócolja szőke tincseim. Valahogy olyan megértően néz rám, mint aki mindent tud és mindenben segít, amiben csak engedem neki. Mármint csak abban, amiben engedem. És az nem sok minden, azt elhihetitek. Utálom, ha más kezdi el megoldani az ÉN problémámat. Ami az én problémám, az az én problémám. Nem akarok másokat is belekeverni a magánéletembe...

-De akkor tényleg Otabekbe vagy szerelmes?- kérdezi az orosz világszépe enyhe hitetlenkedéssel a szemében.

-Nem, csak vicceltem... Tudod ezzel szokásom poénkodni...- ironizálok a szememet forgatva úgy, hogy az majdnem kiszakad a helyéből.

-De hogy? Mármint mikor?- áll neki a kérdezősködésnek Viktor. Látom rajta, hogy miközben egyre jobban kezd ezen agyalni, annál jobban kezdi összerakni a képet, és annál jobban kezd el rápörögni az agya a témára...

-Hááát... Ezek jó kérdések....- motyogom és nekiállok kutatni az emlékeimben. Mikor? Hol? Miért?- Talán a Davai környékén... De nem vagyok benne biztos, hogy mikortól számít ez olyannak....

És miért? Ő volt az egyetlen, aki foglalkozott velem, miután Viktor elhúzott japánba. Meg alapból is: jó a stílusa, na meg helyes is!
De talán a döntő érv volt mellette, hogy borzasztóan emlékeztet a kiskori baráromra: Bekára. Bár ugyanabból az országból származnak, külsőre épp, hogy van bennük közös, de a belső.... Ahogyan megkérdezte, hogy leszünk-e barátok... Akkor abszolút Dè ja vü fogott el. Tizenegy év különbség, mégis tisztán emlékszek.... Vajon Otabeket az ég küldte kárpótlásként Beka helyett?

Bár Otabek hiába csodálatos ember, az én régen elveszett barátomat talán soha nem fogom visszakapni. Ő már a múlt, már nem emlékszik rám, már nem vagyok neki......

-Viszont most iduljunk haza, mielőtt elbőgöd magad. Legalább is az arckifejezésed azt sugallja, hogy ez simán bekövetkezhet...- mondja és feláll a padról. Jobbkezét nyújtja felém, amit keserédes mosollyal elfogadok. Valahogy az ilyen percek tesznek minket aoává és fiúvá. Az ilyen percek nélkül talán már öngyilkos lettem volna. Valahogy az ilyenek tesznek erőssé. És nem más. 

Elindulunk az utcán, és a boltok mellett haladunk el. Nem mellesleg a manga-bolt mellett is, ahonnan zene szűrődik ki. Mindössze a dallamot fogom fel, meg pár szót értelmezek az angol szövegből, mégis megtorpanok. 

-Mi a baj Yurio?- kérdezi Viktor egy kicsit aggódva, majd ő is felkapja a fejét a dalszövegre, majd bólint egy halványat, hogy valahogy megértette, hogy miért is.

"All he saw was Yurio making that cute, mad face
And now he wants to be his friend
 So he "kidnapped" him
I'm like, ohmygod I can't help but squee at their friendship
And now I think i'm born to ship Otayuri"

Ez hallatszódik ki a helyiségből, majd amikor túllépek a sokkon, akkor vörös fejjel kezdek el úra sétálni a nevelőapám mellett.

-Valami baj van?- aggodalmaskodik az a másik orosz.- Olyan furcsán viselkedsz. Még sosem láttalak ilyenne...

-Jó vagyok!- szakítom félbe a mondatot.- Csak valahogy... Nem tudtam, hogy... Mármint... Nem tudtam arról, hogy ennyien shippelnének, hogy még ilyen is legyen....

-Pedig tényleg ennyien shippelnek titeket. Tele van az internet fanficionokkal meg fanartokkal...

-Tudom, tudom...- motyogom, majd zavartan oldalrakapom a fejem, hogy Viktor ne lássa a paprikavörös arcomat. Persze amilyen szerencsém van, a sarkon a motorjával Ő állt, és a pont a szemébe sikerült kapnom a tekintetem...

*Lö én*
Utólag is Boldog Szülinapot Judiiiiiiit!
Remélem tetszett ez a rész, és ha igen, akkor dobjatok egy csillagot és írjatok kommentet :)
Köszönöm szépen :)