Chat-Lover (Otayuri)

27.

*angertiger*
Előre és hátra... Fúj a szél. A nyár ellenére hűvös van. Borongós az idő. Csöpörög az eső. De nem zavar. Az időjárás tökéletesen jellemzi a lelkiállapotomat...

Az otthonomhoz közel van egy kis zöldterület egy játszótérrel. Emellett megtalálható itt egy gördeszka-pálya is. Ennek ellenére nem járnak ide sokan, főleg nem szürkületkor. Emiatt esett meg az, hogy most is egyedül vagyok itt. 

Mivel a bejárat egy sikátorból nyílik, így az utca zaja nem hallatszik el idáig. Csend és magány. Minden, amire most szükségem van.

Ez a hinta, amin most ringatózok, emlékezetem óta itt áll. Talán még a szüleim gyerekkorában épülhetett. A festék már csak apró pöttyökben fedi a rozsdás vasat, és az egész szerkezet úgy nyikorog, mint egy hegedülni tanuló kisgyerek. De valahogy mégis ettől van meg a hangulata. Meg az emlékektől. Ugyanis, amikor kicsi voltam, akkor itt játszottam. Többek között itt találkoztam Bekával is...

Előttem van még. Még tisztán emlékszem...

-Nagypapi!- mondom félénken.- Jössz velem játszani?- a kezemben egy gumilabdát szorongatok és reménykedve nézek rá.

Anyu és apu nem nagyon foglalkoznak velem, ezért ide a parkba is Nikolaj-nagypapival járok le. Valahogy sosem ment nekem a barátkozás, ezért ülök itt most mellette a padon.

Hideg van, hiszen a tél a büszke és nagy Oroszországban köztudottan nem a legkellemesebb az az évszak, amikor a bolygónk a legtávolabb van az életet adó csillagunktól. Nagyjából akkora a távolság így itt, Karácsony előtt, mint köztem és a korosztályom között.

Valahogy más vagyok, mint ők. Talán egyik oka, hogy már négy évesen versenyszerűen műkorcsolyázok. De mi mást tehetnék, ha a szüleim ezért szültek? Ha ez az életem? Ha Isten ezt a sorsot szánta nekem?

Nem tehetek ellene semmit, de úgy érzem, hogy nem is akarok. Valahogy annyira megnyugtató érzés az, amikor felcsatolom a lábamra a korcsolyámat és büszkén állhatok az élvédőimmel akár a betonon is. És az az érzés, amikor leveszem az élvédőim és felsiklok a jégre... Azért bármit képes lennék feladni. Ha megtudnám, hogy soha többet nem korcsolyázhatok, akkor inkább meghalnék.

Furcsa lehet egy ilyen dolgot hallani egy hozzám hasonló négyéves szájából, de valahogy mindenki szerint érettebb vagyok a korosztályomnál. Mondjuk lehet az az oka, hogy egyke gyerekként mindössze a szüleim és a barátaik körében nőttem fel. Ezért vagyok én a koravén műkorcsolyás...

-Yuratckha... Tudod, hogy én öreg vagyok már ehhez. Fáj a hátam a hajolgatástól- néz rám kedvesen a Nagypapi. Igaz.- Keress inkább magadnak egy barátot!- veregeti meg kedvesen és gondoskodóan a vállam.

Óvatosan megrázom a fejem. 

Akkor inkább maradok itt ülve. Nem szeretem a sok embert. És nem is merem megszólítani őket. Talán azért van, mert hadarok, halkan beszélek és japán szavakat is belefűzök a beszédembe, ezért nem érti senki sem, hogy miről karattyolok. Akkor meg minek?

Lehunyom a szemem és átkarolom a térdeimet. Összehúzva magam a régi padon biztonságban érzem magam. Így nem bánt senki. Így csak én vagyok és a gondolataim. Végre minden rendben. Bárcsak megszólítana engem valaki, hogy játszok-e vele!

Valaki megérinti a vállam mire én összerezzenek és majdnem leesek a padról. Hátrafordulok hogy megnézzem: ki lepett meg ennyire.

Mögöttem egy kazakh kisfiú áll. Sötétbarna hajával és szemével valahogy kilóg ebből a téli orosz tájból. Sötétkék kabátjával és sínadrágjával együtt szimpatikusnak tűnik. De valahogy még is félek. Annak ellenére, hogy idegen, mindennél kedvesebben érintett meg...

-Szia! Beka vagyok... Jössz játszani velem?- kérdezi magabiztosan itt-ott megcsúszott, helytelen oroszsággal. Nagypapira nézek, aki csak mosolyogva bólint.

Félénken felállok és megkerülöm a padot. Amikor szemben állok a fiúval, akkor látom csak meg, hogy magasabb nálam. És legalább hét éves már. Akkor miért pont velem akar játszani?

-Téged hogy hívnak?- mosolyog. Gyönyörű és őszinte. És a kisugárzása... Ez a fiú a jégre való. Vagy a balettra. Valahogy úgy érzem, hogy hozzá illene, akár mindkettő. Ő még egyszer világbajnokságot fog nyerni...

-Y... Yura vagyok...- hadarom el halkan, elpirulva.

-Az jó! Leszünk barátok, Yura?

*lö én*
Bocsi, hogy most volt egy kihagyás, de sok minden összejött
kezdve azzal, hogy tegnap délután felléptünk
és végezve azzal, hogy szerelmes vagyok <3
na, de mindegy, remélem tetszett ez a rész
Köszönöm a rengeteg megtekintést, csillagot és kommentet, nyugodtan folytathatjátok, nem harapok :)
Köszönöm ^^