Chat-Lover (Otayuri)

16.

-Ideges vagyok!- nyüszítem a kocsiban Otabek mellett.- El fogom rontani! El fogok csúszni! Mindenki ki fog röhögni! Nőnek fognak nézni... Nem akarom! De nyernem kell...- aggódok tovább. Ha ez nem lámpaláz, akkor mi az? Nyugi Yuri. Semmi baj nem lesz. Nyugi. Nyerni fogsz. Viktor koerográfiájával és a magabiztosságoddal tied az abszolút első hely!

-Nyugi Yuri...- fogja meg a kezem a kazakh barátom.- Biztos vagyok benne, hogy megnyered minden nehézség nélkül. A lelátó tele lesz az angyalkáiddal, és a hugom is ott lesz. Márpedig a legnagyobb rajongód Nika.

Talán igaza van. Veronika Altin szobája tele van poszterekkel, és szerintem nem hazudok, ha azt mondom, hogy a negyedén én vagyok. A másik háromnegyede meg animés, na meg k-pop és j-rock bandák képei. Nika mindössze tizennégy éves, de olyan magas, mint a bátyja. Ők ketten külsőleg teljesen ellentétek; míg Otabekben a kazakh, addig Nikában a magyar vér érvényesül. Fehér bőr, kékes-szürkés szem, szőke haj, hosszú lábak és magasság. Bár azért van, ahol látszik a kazakhság benne: az egyik szemében egy barna csík és a térdénél színhibafoltok utalnak arra, hogy nem teljesen magyar. 

-De ha előttük cseszek el mindent, akkor lehet, hogy többé nem fogom érdekelni őket...- parázok tovább. Hát igen. Ilyenkor eltűnik az erős, vakmerő és tökéletes Yuri látszata, és marad a gyenge, szerencsétlen és parázó Yuri. Viszont gyorsan össze kéne szednem magam, hiszen a kamerák előtt erősnek és büszkének kell mutatkoznom. És az angyalkák előtt is. Otabek előtt is. Viktor és Yuri előtt is. Nika előtt is. Otabek szülei előtt is. A világ előtt is. Teddybear előtt is. Magam előtt is...

-Yurio! Nyugi... Semmi baj nem lesz. Minden renben van. És nem kötelező nyerned. A részvétel számít, nem az érem...- mondja Yuuri kedves hangon. Látszik, hogy a családunkban ő az "anya". Mindig mindenkit megnyugtat és mindenkit feltétel nélkül szeret. Ő az Agapé, nem én! Ő a tökéletes pár. Ő az, akit szeretni lehet. Ő a tökéletes szülő. Ő minden, ami én nem. Ő az Agapé. Én meg a semmi. Nem érdemlek se Agapét, se Erószt. Nem érdemlem meg a korcsolyát és nem érdemlem meg a jeget. Nem érdemlem meg sem a földet, sem az eget. Nem érdemlem meg a ceruzát és a papírt. Nem érdemlem meg a tollat és a tintát. Nem érdemlem meg Otabeket. Nem érdemlem meg Bekát. Nem érdemlem meg 'teddybear'. Nem érdemlem meg a szeretetet és a bizalmat...

-Jó, de az ő képességeivel nem nyerni?- kérdezi hitetlenkedve Viktor.- Ő egy korcsolyazseni! A mozdulatai céltudatosak és kimértek. Gyönyörű akkor, amikor korcsolyázik! És még a szám is illik hozzá...

-Ugye tudod, hogy most csak mégnagyobb nyomás alá teszed őt? Erre most egyáltalán nem volt szükség...- morog a japán névrokonom a férjére. Majd megrázza a fejét.- Mármint nem úgy értettem...

-Yuri.. Te remegsz!- suttogja a fülembe a kazakh. A hangja lágy és kedves. Ilyenkor aprónak érzem magam. Úgy érzem, hogy biztonságban vagyok. Úgy érzem, hogy számítok valakinek. Úgy érzem, hogy van helyem a világban... -Semmi baj. Ne idegeskedj!- mondja halkan, ami teljes kontrasztot alkot az autóban lévő zajjal. Ezek után meg szorosan átölel engem. Nem törődve a biztonsági övekkel. Nem törődve a vitatkozó szüleimmel. Nem törődve az alapzajként szolgáló híradóval. Nem törődve a mellettünk elszáguldó autókkal. Nem törődve azzal, hogy mindjárt odaérünk. Nem törődve semmivel, csak velem. Legalább is szeretném ezt hinni.

Otabek mindössze három évvel idősebb nálam, de ilyenkor ez sokkal többnek tűnik. Olyanok vagyunk most mint báty és öccs. Vagy apa és fia. Mondanám, hogy olyanok, mint a szeretők, de ez csak az én fantáziálgatásom, semmi egyéb. Előbb fog Viktor és Yuuri egymáshoz vágni dolgokat üvöltözve, és előbb fog Viktor felpofozni, minthogy én és Otabek egy pár legyünk. Igen, ebben biztos vagyok! Szóval összesítve: SOHA. Soha a büdös életben. Megfogadtam, hogy nem nyomulok rá heterókra, és Otabek biztosan hetero. Mi csak barátok vagyunk. Nagyon jó barátok...

-Yurio! Megérkeztünk!- szólnak valószínüleg sokadszorra a velem együtt utazók. Remek. Ezek szerint el is aludtam, mert a versenyhelyszín nem egy köpésre van attól a helytől, ahol lakunk. Sőt, egy másik városban. Most mondjátok, hogy Moszkvából Szentpétervárra menő utat nem aludtam végig! Ja, tényleg végigaludhattam, mert a Szenpétervári korcsolyapálya előtt állunk. Szóval ez a helyzet. Legalább addig sem idegeskedtem...

Megszorítom Otabek kezét és mosolyt erőltetve az arcomra kiszállok a kocsiból. Rutinosan felrakom a napszemüvegemet a szemem elé, hogy ne lássák meg a fáradt arcom és hogy a vakuk ne égessék ki a retinámat. Mert, nem túlozva, több tucat újságíró és fan kezd el a fényképezőgépével kattingatni.

-És ahogy önök is láthatják, Yuri Nikiforov egy év kihagyás után újra versenyezni kezd! A fiatal fiú 2016ban megnyerte a világbajnokságot, de amint hazaérkezett, ismeretlen trauma érte. Nem sokkal később megváltoztatta a vezetéknevét és a friss házaspár, aki a 2016os ezüstérmes és edzőjének kapcsolatából jött létre, örökbefogadta. De úgy látszik más is érkezett hármójukkal. Ha nem csal a szemem, és remélem nem, akkor a tavalyi Grand Pix nyertes, Otabek Altin száll ki a Nikiforov-autóból! Minket már kezdenek felöklelni a 'Yuri angyalkái' névre hallgató rajongók, de mielőtt utat engednék nekik, még lenne egy kérdésem a kiskorú versenyzőnkhöz! Yuri! Milyen érzés újra ringbe szállni az első helyért?- kiabálja egy tévériporter a mikrofonjába, majd az előbb említett tárgyat a kezembe nyomja. Én lazán kiveszem a kezéből, és megválaszolom a kérdését:

-Csak annyit mondok, hogy világrekordod dönteni jöttem.- mondom hanyagul és kikapcsolom a mikrofont. Az angyalkák őrült visításba kezdenek és én beindulok az épületbe...

*lö én*
Sziasztook :D 
Az a helyzet, hogy voltam kint a gyerekszigeten, és rájöttem, hogy én már túl nagy vagyok ehhez. Hogy honnan eszméltem fel? Egy kislány a sorban megkérdezte, hogy én is sorbaállok, vagy a gyerekemet kísérem. Hát okeee...
Remélem tetszett ez a rész, és ha igen, akkor nyomj egy csillagot és dobj meg egy kommentel!
Köszi *3*