22.

1.4K 185 15
                                    

-Yuri... Miért véres a szád?

Egy mondat, egy kérdés. Ezer heg és egy beteg szenvedély. Ez vagyok én. Egy senki látszólag magas, de valójában nulla egóval. Egy senki vagyok, egy jól sikerült álcával. Egy jól sikerült álcával, ami lehet, hogy perceken belül leomlik, tönkremegy. Nem akarom, hogy Otabek rájöjjön. Ő mindig is egy boldog embernek látott. Mindig is látta bennem a küzdeni akarást. Mindig is felnézett rám. Amikor kicsi volt, olyan akart lenni, mint én. És most lerombolom az egész eddigi életét...

Mondjuk, ha lerombolnám, az sem most lenne: egyszer már meglátott. Nagyjából egy éve történt, nem sokkal az után, hogy a szüleim kidobtak. Abban az időben egyfolytában csuklószorítót hordtam, mert a csuklómon sebeztem meg magam, akkor még naivan sniccerrel próbálkoztam. Azok a régi "szép" idők...

Yuuri és Viktor elmentek kettesben. Eleinte engem is el akartak rángatni, mondván, ne csak a szobámban kuksoljak. De én csak azért sem voltam hajlandó kimenni. Karikás szemek, sápadt bőr, beesett arc, zilált haj, meggyötört tekintet... Így azért mégsem mehetek utcára egy olyan országban, ahol hemzsegnek az angyalkáim. Legalább is ez volt a kifogás. A valóság viszont teljesen más...

Amint kiléptek az ajtón a kezembe ragadtam egy recés konyhakést és a szobámba rohantam. Most itt ülök a kezemben egy papírral és egy tollal. Egy ideje már nem csak a sima önbántalmazáson gondolkodok, hanem sokkal többen. Vajon hiányoznék valakinek, ha valaha meghalnék? Egy ideig biztosan. Pár napig biztosan gyászolnának. Talán egy hónapig még beszélnének rólam. Azután mindenki elfelejt örökre...

Viszont kéne még nyomot hagyni magamról, ha nem is a világnak, hanem csak azoknak, akik fontosabbak nekem az átlagnál. Vagyis három műkorcsolyázó férfinak: Yuurinak, Viktornak és Otabeknek. Ők hárman foglalkoznak velem még valamilyen szinten. Bár a friss házaspár el van foglalva egymással, Otabek pedig a korcsolyázásra koncentrál, ők még számítanak valamennyire. Már amennyire elszakadás után fontos lehet valaki...

Felhúzom a csuklószorítómat és a kezembe veszem a kést. Mély levegőt veszek, és lehunyom a szemem. Először pár szokásos vágást, azután függőlegesen, és senkinek nem fog fájni a halálom. Remélhetőleg csak órákkal később találnak meg, amikor már nem tudnak megmenteni...

A kés csak úgy szántja a húsom, sokkal jobban, mint a sniccerem. A kezemet elönti a vér, és halványan érezni lehet már az illatát a levegőben. Fáj, de pont ez a lényeg...

Hangokat hallok: léptek zaja. Nem, biztosan csak képzelődök. Biztosan nem jár senki sem a házban. Viktor és Yuuri még biztosan nem jöttek vissza, őket ismerve akár 4-5 órát is képesek el etye-petyézni. Undorítóan szerelmesek egymásba. Képesek lennének meghalni egymásért. Úgy gondolom, hogy ez csak egy álomkép, mégis mindig elszomorodok, hogyha rájuk nézek, mert tudom, engem soha senki sem fog így szeretni...

Nyikordul az ajtó, és én halálra rémülök. Nem, ez nem lehet. Nem lehet, hogy Otabek bejutott a házba. Pedig nincsen kulcsa, hacsak...

Tőlem kapott kulcsot. Akkor kapta, amikor még sokkal labilisabb állapotban voltam, és nem hagyhattak egyedül. Abban az időszakban jártam pszichiáterhez, most már csak sima pszichológusom van. Nem is akarom tudni, hogy Viktorék mennyi pénzt fizetnek ki nekik, de egyszer mindenképpen visszafizetek nekik mindent!

Ahogy belép az egyetlen barátom, elejtem a kést. Ráüvöltök, hogy takarodjon. Hogy semmi keresnivalója nincs itt. Hogy nem kell ő ide.

Mert tényleg nem kell. Nem kell más, csak én és a halál. Ezt a napot jelöltem ki arra, hogy megölöm magam. Mindenkitől kedvesen búcsúztam el, hogy jó emlékeik maradjanak rólam. Erre ő beállít és mindent tönkretesz. Miatta nem tudok meghalni, igen miatta!

Kimegy a szobámból, és elönt a düh. Nem tudok értelmesen gondolkozni, és hegeket osztok magamnak azért, hogy lecsillapodjak. Dühös vagyok az életre. Dühös vagyok mindenre.

Azután meg megbánok mindent, amit tettem. Miért bántom Otabeket? Magamat kellene csak. Most még magamat megölni is képtelen vagyok, mert szörnyű bűntudatom van.

Miért bántjuk mindig azokat meg, akiket mindennél jobban szeretünk?

*lö én*
Sziasztok! Itt is az új rész... Viszont holnap megint táborba megyek ._. Esetleg még jön valaki rajtam kívül a Szabó Ervin könyvtár önismereti táborába?
Ja, és még egyszer Boldog Szülinapot Zsófiiiiii *-*
Remélem tetszett ez a rész, és ha igen, akkor nyomj egy csillagot és írj egy kommentet!
Köszi ^^

Chat-Lover (Otayuri)Where stories live. Discover now