Chat-Lover (Otayuri)

40.

*angertiger*
-Otayuri! - a levegő megfagy és kínos csend lepi el pár pillanatra a helyet...

Otayurit olvas. A bátyjáról és rólam olvas. Óvatosan Otabek arcára pillantok, és bevallom, a látványért már megérte Nikának ezt mondania.

Szeme kikerekedett, arca alig észrevehetően kipirult, alsó ajkát beharapja. Látszik, hogy zavarban van. Ideges.
Egy pillanattal később halványan elmosolyodik és a korábbi idegesség minden nyom nélkül eltűnik.

Tekintete maga a mézédes gyönyör. Ahogy tekintete kedvesen-csalogatóan figyel.

-Szóval Otayuri.... az aranyos...- motyogja halkan, feltehetően önmagának a fiú.

-Héhéhé! Egyáltalán tudod, hogy miről beszélsz?- nézek rá merő csodálkozással. Nem hiszem, hogy tudná. Mármint akkor valószínű, hogy nem beszélne így róla...

-Igen!- jelenti ki nagy büszkén.- Az, amikor engem és téged - itt rám mutat- hoznak össze! Mondjuk néha megértem, hiszen elég szoros a barátságunk...- kuncog fel és magához húz. Persze Nika átváltozik az élő fujoshiságra és szinte megbolondul.

A feszült hangulat szempillantásokon belül köddé válik, és helyette az a semmivel össze nem téveszthető rózsaszín vattacukor vesz mindent és mindenkit körül.

Csakhogy mellettem hamar szétmállik és örökre elvész.

Vajon Otabek csak a show miatt tette ezt? Valószínüleg igen. Férfi más férfival ilyent nem tesz.

De mi van, hogyha komolyan gondolta? Nincs itt senki, aki csak a sekély felszínt ismeri.

Csak megszokás.

Még csak kamera sincs!

Te is megszokásból viseled a túl jól sikerült álcád, nem?

De az más...

Nem más. Egy álca. Egy hazugság. Semmi több...

-Jól vagy Yuri? Zaklatottnak tűnsz...- tapogatja meg Otabek aggodalmaskodva a homlokom. Ilyenkor olyan, mint egy aggódj anyuka. Meg akar védeni mindentől és mindenkitől. Még attól is, amitől már nem tud...
De még így is sokkal gondoskodóbb, mint a vér szerinti anyám.

-Pe... Persze! Nincs semmi baj, kérlek ne aggódj!- mosolygok annyira boldogan rá, ahogyan csak képes vagyok előadni.

Minden rendben. Szép remények... Valamikor még hittem abban, hogy van ilyen.

Csak azután magamba néztem. Meghallgattam a gondolataim. Megismertem az életet. Megváltoztam.

És most itt vagyok. Vajon a korábbi énem büszke lenne rám? Vajon ilyen ember akart volna lenni? Határozottan nem. 

Kicsiként mindig boldog akartam lenni. Most is boldog akarok lenni.... De nem lehetek az. Túl sok a gondolatom, túl sokat érzek.
Néha félek magamtól. 

Ironikus, hogy mindenki fűtől-fától véd... A Grand Pixeken is a tömegtől kordon választ el. Este nem engednek egyedül mászkálni az utcán, hátha valami zaklató elrabol. Mindenki aggódik.
Mindenki félt.
Mindentől.
Csak magamtól nem....

Pedig veszélyesebb vagyok magamranézve, mint bármi más....

-Yuri! Nem hiszem, hogy minden rendben lenne... Nem vagy beteg?- aggodalmaskodik tovább Otabek, majd lehajolva homlokát az enyémhez támasztja, úgy néz a szemeimbe. Mintha meleg tekintetével a lelkem legkisebb pontját is tökéletesen fel tudná térképezni...
Egyszerre tölt el mennyei boldogsággal, és egyszerre rémülök meg, hogy talán látja milyen is vagyok igazából....

-Nem vagyok beteg.... Jól vagyok.... Kérlek ne aggódj értem....- sütöm le oldalra a szemem, mert nem bírom tovább állni tekintetét. Túl szép. Túl kedves. Túl angyali....

-De nagyon ki vagy pirulva....- fogja meg két oldalról a mindig meleg tenyereivel az arcom. Szeretem őt. Szeretem a puha, kedves érintéseit. 

Ahogy olyan, mint egy báty. Mint egy apa. Mint egy anya. Mint egy legjobb barát. Egy szövetséges. Egy szerető. Mégis több.

Több, mint bárki más. Egy elvághatatlan kötél feszül köztünk. Talán mindig feszült. Néha kinyúlik, néha összezsugorodik. De mindig összeköt minket. 
Talán a sors is egymásnak rendelt minket? Hiszen évekkel ezelőtt Yakov edzőtáborában is... És Otabek emlékezett rám. Évekkel később is felismert. Pedig mennyit változtam!

Bár a testalkatom a mai napig egy primadonnáéhoz hasonlít, a hajamat megnövesztettem és megfogadtam, hogy soha többé nem járok olyan nevetséges ruhákban, mint akkor, amikor még anya öltöztetett...

És Otabek is megváltozott. Sokkal magasabb lett és megizmosodott. Rocker vált belőle, felnyíratta a haját, és elsőre ridegnek tűnő viselkedéséből eltűnt annak a gyereknek az aurája, aki egykoron példaképeként tekintett rám.... Mára már ő az én hősöm, és nem fordítva. 

Mindketten megváltoztunk. Vajon Beka még felismerne? És vajon én felismerném őt? Megmaradt még az a mosolyogva labdát tartó kisfiú, vagy örökre elveszett, akárcsak a szőke, félénk orosz kisfiú, aki egész nap a nagyapja mellett gubbasztott?

Vajon teddybeart megismerném a stílusáról, ahogyan élvezettel szívja a vérem minden apró dolgon? Vajon ő felismerné a komolytalanságot és a szerelmet, amikor meglátna?

Vajon.... Minden marad úgy, ahogy volt?

Vagy... Minden megváltozott és a hamis, boldog ábrándok örökre eltűntek?

Vajon... Él még a fiú, él még a műkorcsolyázó, vajon veszi-e még a jégen a levegőt az a boldog fiú, aki egykoron én voltam?

*lö én*
Remélem tetszett ez a kissé depressziós rész .-.
Legyetek boldogok
És kocsma helyett etessetek kacsákat owo
Remélem tetszett ez a rész, és ha igen, akkor nyomj egy csillagot és csapkodd meg a klaviatúrád! 
Cuki nadrág! (Arigatyó)