28.

1.7K 153 66
                                    

Mint a kedvenc kávém íze...- ShoesWithBlades

Csak fekszek a földön. Nem tudom, hogy hol vagyok, és hogy miért. Azt sem, hogy ki vagyok. Csak annyit, hogy vagyok. Mert a mennyország biztosan nem ilyen. Ott meleg van, és boldogság. Tehát élek. Túlélek. Pedig nem akarok...

"-Nem korcsolyázhatsz többet! Yuri, meg kell ezt értened! A sérülésed miatt még járni is alig tudsz! Kérlek ne tedd még jobban tönkre a tested!

-Akkor inkább megölöm magam! Nekem a műkorcsolya az életem! Nélküle csak egy semmi vagyok..."

Megvan. Így vesztem össze Otabekkel. Egyre hangosabban üvöltöztünk egymással a kórházban. Egyre durvább dolgokat vágtam a fejéhez. Talán tudat alatt készültem valamire. Annyira tudat alatt, hogy nem is tudom, hogy mire...

Azóta nem álltam a biztonságot adó jégen... Azóta nem vettem fel a korcsolyám. Azóta nem siklottam. Azóta nem élek... Egy idegen ország idegen fővárosában haltam meg teljesen és igazán belül... Még csak a betűiket sem tudom elolvasni. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok. És azt sem, hogy hogyan kerültem ide.

"-Gyűlöllek, nem érted? Csak elcseszel mindent! Elegem van ebből! Én nem hozzád tartozok! Én független akarok végre lenni! Miért nem lehet megérteni, hogy nem kell értem aggódni?! Nem érted, hogy ezzel csak még szarabbá teszed a helyzetet?!"

Utolsó szavaim Otabekhez, mielőtt elfutottam volna. Beleszerettem, és ezért el kell magamtól taszítanom. Nem szabad megtudnia. Ez beteges. Nem normális. Elcseszett ember vagyok. És megutáltattam magam az egyetlen emberrel, aki még hajlandó volt kommunikálni velem. Gratulálok Yuri Nikiforov, ilyent is csak te tudsz...

-Tényleg ennyire vak vagy Otabek? Ennyire nem látsz bele az érzéseimbe? Jó az álcám, de ennyire nem...- suttogom halkan a félhomálynak és a csendnek. Keserédesen elmosolyodok. Erre vártam már mióta! Elmondani valakinek, hogy mi fáj. És most itt az alkalom, a csönd meghallgat.- Tudod, amikor megláttalak, akkor már megtetszettél. Magas vagy, erős, mégsem egoista, hanem halk. Nem tudtam még semmit rólad, de úgy érzem, hogy megvolt a "ding". És ahogy egyre jobban megismertelek, úgy egyre inkább rájöttem, hogy te egy csodálatos ember vagy... Elsőre az emberek visszahúzódónak taláhatnak, de ha megnyílsz valakinek, az egy mindennél szebb és csodálatosabb dolgot láthat. Megmutattad nekem magad, és akkor szerettem beléd igazán. Erre még csak azt sem tudom felvállalni, hogy tetszel nekem...

Egy nagy, kövér könnycsepp buggyan ki a szememből. Megállíthatatlanul csak bőgök. Értem, hogy oka van ennek, csak nem tudom, hogy mi. Össze vagyok zavarodva. Mostanában olyan érzelmi kitöréseim vannak, mint egy terhes nőnek. Még magamat sem értem meg. Nem várhatom el, hogy akkor mások megértsenek, nem igaz?..

-Bocsánat... Bocsánat minden faszságomért. Bocsánat, hogy lépten nyomon bántottalak, miközben te végig csak meg akartál védeni engem! Bocsánat! Bocsánat!- üvöltöm zokogva ezzel megtörve a szinte teljes éjszakai csöndet.

Kezd egyre hidegebb lenni, és látom, hogy távolabb már működik a közvilágítás. Rajtam pusztán egy rövidujjú póló, egy vékony farmer és egy tornacipő van, ezért jogosan kezdek fázni. A mellkasomhoz húzom a térdem és átölelem. Összehúzom magam olyan kicsire, amennyire csak tudom. Így kapok egy kis "védelmet" a gonosz világ ellen...

-Without you, I feel broke, like I'm half of a whole. Without you, I've go no hand to hold. Without you I feel torn, like a sail in a storm. Without you, I'm just a sad song...- énekelgetem halkan. Talán azért, mert bebizonyították, hogy az ember nem képes egyszerre félni és énekelni. Vagy csak azért, mert ebben a pillanatban úgy érzem, hogy ez a dalszöveg igazabb minden másnál...

Chat-Lover (Otayuri)Where stories live. Discover now