[[Cselédlány × BTS Fanfiction]]

Act 36

-Azt csak féltékenységből mondta, mert a szülei velem akarták eljegyeztetni! ... -mondta...

Mi?? Eljegyezni a másikat??

×××

-Nem hiszek neked!! -levegőért kapkodva lépteltem el tőle..

-Eun Ji!!!

-Ne érj hozzám! -tovább lépdeltem, minél távolabb tőle..

Kezem után kapott és magához elég közel húzott...

-Mit csi... ?? Engedj!-rángatóztam...

-Miért viselkedsz így?? -kérdezte...

-Neked feleséged lenne, ha nem utasítottad volna el!-szóltam rá..

-Mert te hozzá mentél volna egy olyan emberhez, akit nem is igazán szeretsz!-vont kérdőre...

-Tudod jól, hogy a szüleid...-félbeszakított...

-Ne is említsd meg őket! Nem akarom hallani ugyanazt a szöveget, amit egészen 19 éven át hallgattam! 

-Na jó! Miért ragaszkodik hozzám?? Mégis mit akar tőlem?? -kérdeztem már nagyon unva az egészet...

-Azt, hogy az enyém légy! Nekem más nem igazán számít, csak te Eun Ji! -fejét az enyémnek döntötte és végig a szemembe nézett... 

-Miért érzem azt, hogy ez egy átverés??!!-lebiggyesztettem számat, ahogy vele együtt a fejemet is..

-Miért vernélek át??-lépett egy fél centit hátra, majd karomra fogott és próbálta felvenni velem a szemkontaktust..

-Nem tudom! -gondolkodni kezdtem...-Egyszerűen csak egy megérzésem van!-lehunytam a szemem..

-Inkább pihenj egy kicsit!-homlokomon puszilt..

Mire újra kinyitottam volna, már ott sem volt! Hogyan...??? Csak forgattam magam ide-oda, de a szobában meg sem láttam... Ez az egész csak egy álom lenne??

×××

Kezdett már a Nap is lemenőbe lenni és csak az ablakon keresztül néztem a gyönyörűen festett égboltot! Narancssárgás színezése egyszerűen mesebeli és hihetetlenül csodálatos! Egy kicsit kinyitottam az ablakot, hogy friss levegő járhassa be a szobát.  A szél is kezdett feltámadni, de nem viharossá! A párkányra helyeztem tenyeremet és kintebb hajoltam és csak annyit éreztem, hogy a szellő a hajamat elkapva repíti.. Egyszerűen imádom! Egy pillanatig becsukott szemmel élveztem a kellemesen fújdogáló szellőt. Hirtelen megéreztem kezeit az enyémek mellett, majd a hátamnál a mellkasát és csak értetlen fejet vágva nyitottam ki hirtelen pilláimat és csak a kezeire vetettem pillantásomat.

-Tudtam, hogy itt talállak! -közelebb hajolt..-Nem szeretnél kijönni a házból?

-...Tökéletesen megvagyok itt is!-nyeltem egy nagyot és megremegett a hangom is...

-Kint kellemesebb lenne!

-De nem jobb! -válaszoltam rögtön, mire távolabb lépett tőlem... 

Mintha nem is lenne ott, felé sem fordultam, csak élvezni akartam amíg lehetett, de hamar be is zárta az ablakot és mérges tekintettel nézett felém...

-Miért nem akarsz kijönni velem a házból?? Mégis mi a bajod már megint??? -kezdett mérges lenni...

-Miért hagytam magam belemenni a hülye kis játékaidba?? -suttogtam magam előtt...-Kellett magammal éreztetni a szüleim jelenlétét!-ekkor fordultam már akkor felé, de semmi érzést nem mutattam... 

-Nem hagytad magad! ... Még... Emlékszem a részeges kalandunkra! ... Azt mind komolyan csináltam! Komolyan gondoltam az aznapi éjszakát! Magaddal rántottál a gyönyörségeddel! ... Hát még mindig nem érted??!! -kérdezte már nem is értve...

-Megértettem! Azt is, hogy neked feleséged lesz! Jobb is lett volna, ha nem történne meg az a  csók! -lehajtottam a fejem és inkább elsétáltam egészen a fürdőig...

×××

Bezárkózva állok a fürdőszoba közepén, a mosókagylón támaszkodva és a tükörrel szemezve. Tényleg belé zúgtam! Tényleg övé az egyik darabja a szívemnek??! Talán már soha nem is lehetek önmagam! A folytonos megaláztatást miatt kerültem most ide! 

-Végleg el akarom magam felejteni! -könnyezni kezdtem és szipogni..-... Szabadon mondani, önmagam vagyok! -a mellkasom fel-le ugrál, ahogy a mély levegőket veszem és fújom..-Nem mások nyakán élni, hanem a magam útján járni, ahogy minden más szabadon élő ember! ... De ez már csak egy álom marad!-a végét már elsuttogtam... 

A könnyem már záporesőként hullott a kagyló szélére és már erőtlenül mozgolódtam.. 

×××

A földön heverve hullajtom még mindig a könnyeket, de már nyugodtan veszem a levegőt is. Fejemet a falnak döntöm és egy kis pislákoló fényt veszek észre, annak a végébe...

-Anya?? ... Apa?? ..-meglepődve állok fel és feléjük sétálok..

-Egyetlen kicsi Eun Ji-nk!-mondta anya és kitártotta karját..

Könnyeim  ismételten szaporábban hullottak, ahogy átkaroltak...

-Annyira hiányoztok!! -megremegett a hangom is...

-Te is hiányzol nekünk, egyetlenünk! -leguggolt elém apa és magához ölelt, ahogy én is..

-De nem csak mi jöttünk!-mosolyogva nézett rám anya és mögüle érkezett...

-Nagypapa!!!-felé rohanva indultam az ölelésére...

-Kisunokám!!! Sajnálom, hogy magadra hagytalak! Nem szabadott volna!-törölgette a könnyeimet...

-Ne menjetek el!!-kérleltem maradásukat!-Hisz... Annyira kevés időt töltöttünk együtt! ...

-Légy jó, Eun Ji! ... Hiszen.. Előtted még az élet! Mindig veled vagyunk! A szívedben! ... -mutatta apám...-Együtt leszünk, mint rég! Kívánunk neked nagyon sok boldogat! -pár pillanatra megöleltem, de eltűntek hirtelen! ...

-Neeem! Még nem telt le a perc!! Még nem mehettek el!!! -kiáltottam...-Kérlek!

Lerogytam a földre és sírtam... Végre, láthattam a szüleimet, de nem élőben! Kopogásra és ajtó nyitásának próbálkozását hallottam és a z ajtó mögül kiabáló személyre lettem figyelmes, de csak mozdulatlanul sírtam...