[[Cselédlány × BTS Fanfiction]]

Act 28

Lassan kinyitottam szemeimet és alaposan körbenéztem... Egyik pillanatban még kint az utcán sétáltunk, majd a másik pillanatban itt heverek a szobámba...

-Mi a...??-kezemmel megfogtam a fájó területet, és egy ismeretlen anyagot éreztem meg...

-Felébredtél??-kérdezte egy hang...

Felé fordítottam a fejem és megpillantottam mellettem egy alakot... Nagyon megijedtem, majdnem legurultam az ágyról! ...

×××

-Azért nem vagyok ijesztő!!-szólalt meg...

-Úh-úrfih!-lihegtem idegesen...-Mit keres itt??-kérdeztem...

-Itt most én kérdezek!! Hol voltál???-megfogta a csuklóm és közelebb húzott magához annyira, hogy pár centi volt közte és köztem...

-Huh... Eresszen! ...-kérleltem...

-Válaszolj, ha kérdezlek!!-nem mertem megszólalni sem...-Pff... Buta cseléd! -azzal ki is lépett a szobából...

.. Én már csak az maradok! Egy buta, jelentéktelen, semmire kellő cselédlány!! ...

×××

Reggel későn ébredtem, majd sietősen indultam meg a helyemre! A konyhába...

-E-elnézést!! -meghajolva álltam meg az úrnőm előtt...

-Késtél 10 percet! Mi a baj??-kérdezte aggódóan...

-Sajnálom, úrnőm! Nem fog többé előfordulni!! -még mindig meghajolva maradtam...

-Semmi!! ... Menjen!-parancsolta, majd elment...

Késtem! Pont ezt szerettem volna elkerülni, de még is sikerült, aminek nem örülök!

-Ahw...-sóhajtva rohantam el a helyszínről, vissza a szobába, ahol ébredtem...-Vajon miért nem ébresztett??-kérdeztem és kezembe vettem az órám...

Szemügyre vettem és megfordítottam, majd megláttam, hogy nincs benne elem...

-Neneneeneeee...-hadartam el...-Huh?? ... Úrfii!!!-dühös lettem...

Dühösen indultam meg felé, de megláttam a szobájából kitérni az előző munkáltatómat...

-Ohh, hát itt vagy! -mosolyt küldött felém...-Nagyon sokat nőttél!!

Nem néztem a szemébe, inkább lehajtottam a fejem...

-Ú-úrfii!!-meghajoltam, makd kikerülve indultam meg az úticélomhoz, de elkapta a karom...

-Kérve kérem, hogy ...-közelebb jött...-Tarts velem! -suttogta a fülembe...

-Huh??-kérdőn meredtem rá, de arca közelebb volt...-Úrfi, kérem!-homlokát az enyémnek döntötte, én viszont távolodni akartam tőle, de a derekamat elkapva húzott közelébe...-Kérem, eresszen el!!-remegve taszítottam, de ellenkezett...

-Ne távolíts el magadtól!!

-Úrfii!!-kiáltani kezdtem...

-Itt vagy még?? Miért nem mentél el és vitted magaddal??-kérdezte idegesen...-Úgyis rá vágytál mindvégig!! Tessék! A tiéd! Nincs szükségem rá!! ...

-Tessék??-kérdeztem suttogva, miközben az ideges úrfira meredtem...

-Gyere!!-húzott maga után...

Nem igazán értem a helyzetüket! Mi történik?? Már majdnem az autóhoz értünk, amikor hátolról elkapta a derekamat az úrfi és magához húzott...

-A cselédem nem megy sehova! -kijelentette...

-Neked csak egy cseléd és fogalmad sincs miről felejtkezel el!! ... Eun Ji nem csak egy cseléd!! Ő egy igazi lélek! -kezdett mérgesebbé válni...

Még ilyet sem látni mindennap! Még, hogy itt összeverjék egymást nekem, inkább jobb lesz, ha szétválasztom őket, mielőtt még komolyra fordulna a helyzet!

-Elég! -kiáltottam a veszekedő úrfik között, persze elhallgattak...-Egykor barátok voltak, most viszont...?? Nézzenek magukra! -kitépem magam az úrfi kezei közül...-Ez nem szép maguktól! Itt veszekednek, minthogy szépen is meglehetne beszélni a dolgokat!! Mindenre van megoldás, de azt sajnos maguk nem ismerik!-kezdtem feladni a reményt, és inkább elhatározásra jutottam...-Ha csak erről lenne szó...-leveszem magamról a kötényt és a földre hajítom...-...Kilépek, végleg!-elfordulva tőlük indultam a cuccaimért, hogy végleg itt hagyjam őket!

-Eun Ji! -kiáltják egyszerre, mire a lábaim engedelmeskedve álltak meg, de nem fordultam feléjük!

-Gyere ide! -parancsolja az úrfi...

-Amíg nem hajlandóak megoldást találni, addig eszem ágába sincs teljesíteni a kérésüket! ... És még valami.. Nem vagyok senkinek a rabszolgája!-kijelentettem és már ott sem voltam!

Az ajtóhoz érve nyomtam le a kilincset és indultam be a házba lehangolva! Nem értek én már sok mindent, de... Nem is érintene, ha nem törődnék bele! Már rég szabad lehetnék, és nem szolgálnék cselédként! Boldogan élhetném Nagypapával az életet.. De még őt sem láthatom, soha! Lassan sétálok fel a lépcsőn, egyenest fel a szobámba és minden erőmet összeszedve próbálok elpakolni... Majd egy éles hang ront be hozzám a személyével együtt..

-Nem mész te innen sehova!-gyors léptekkel közelít felém és kapja ki a kezemből a bőröndömet...

-Mégis.. mit jelentsen??-vontam kérdőre..

-Azt, hogy innen nem teszed ki a lábadat! -mérgesebb lett az előzőeknél...

-Gondolja, hogy én itt maradok?? Akkor azt el is felejtheti!-venném vissza a személyes holmimat, de még jobban eltávolítja a kezemtől...

-A munkáltatód vagyok és teljesíted a kérésemet, parancsaimat!-kiabálta a szemembe nézve...

Na ez szép!

-Neked itt a helyed, nem pedig ott! Befogadtak a szüleim sajátjukként! El kell fogadnod a helyzeted!

-Igen, elfogadtam! ... Beletörődtem mindenbe, amiben csak részem volt! -kezdtem én is elveszíteni a hidegvéremet...-Még a maga játékait is el kellett viselnem! Mert kedveltem magát!-itt már könnyekbe borultam...

Most már nem érdekelt semmi! Jólesett ezt mondanom a szemébe nézve! Elegem lett mindenből! Végleg el akarom hagyni ezt a házat! Ezt az életet! Mindent, ami itt történt! GYŰLÖLÖM magam!