[[Cselédlány × BTS Fanfiction]]

Act 14

Teljesen ismeretlen helyen ébredtem fel! Fogalmam sincs, hol lehetek, vagy hogyan is kerültem ide! Lassan álltam fel a földről és pillantottam az a magam elé táruló lakásra... Ismerősnek tűnt, de vajon honnan?? Mivel a kíváncsiságom majd megöl, így nyomban közelebb merészkedtem a házhoz és az ablak alatt álltam meg, majd a párkányra helyeztem kezemet és feljebb emelkedve néztem be rajta...

-Nagypapa?? -kérdeztem magam előtt motyogva, miközben meglepődő tekintettel meredtem...

Nem bírtam megállni, így egyenest a bejárati ajtóhoz rohantam, majd be egyenesen, addig, amíg magamhoz nem öleltem! Mosolyogva nyújtotta felém karjait!

-Kisunokám! ...

-Nagypapaaa!

Annyira örülök, hogy végre láthatom! Ha tudná, hogy mennyi mindennel próbálkoztam, hogy láthassam.... Ahw... Akkor én a fejemre kapnék, de nem érdekelne!

-Tudom, hogy min mentél keresztül és nyugalom! Nem mész oda vissza!-elengedett és mélyen a szemembe nézett...-Jó?-megcsípkedte arcomat, amin csak nevetni tudtam...

-Hogyan kerültem egyről a kettőre...

-Felhívott Kim úrfi, hogy jöjjek érted, mert nem vagy igazán jól! Nagyon megijedtem és rohantam feléd, ahogy csak tudtam! Örülök, hogy itt vagy! -ölelt meg újra, de már szorosabban!...

Tényleg megtette!! Legalább is... Nem látom és nem hallom parancsait és morcogó képét! ... Minden hő vágyam a szabadságom volt, de már előre féltem, mi lesz velünk, ha én nem dolgozóm! Nagypapa elmúlt már 70 éves, ezért is féltem nagyon! 

-Mi lesz velünk?? -kérdeztem aggódó tekintettel...

-Nyugodj meg kisunokám! Találtam egy másik helyet, ahol dolgozhatsz! 

-... Mint egy cseléd?? -kérdeztem lehangolva...

Nem akart válaszolni, de látszott is rajta, hogy nem ennek szánt engem, de... Köteles vagyok, ha ezzel mellette lehetek, elvállalom! 

-Sajnálom! De ez volt a legközelebb hely, ahol közelembe tudhatom az egyetlen egy unokámat!-letört arccal pásztázta a földet...

-Ne aggódj Nagypapa! Mindent elkövetek, hogy ne hagyjalak cserben! 

-Holnap délelőtt várnak! Most pedig menj és pihend ki magad! -utasította...

Én pedig megint teljesítettem kérését és nyomban a régi elhagyott szobámba indultam... Beléptem a szobámba és amint megpillantottam régi életemet, nyomban megcsodáltam, milyen szép rend maradt utánnam is... Egy dolog miatt rosszul érzem magam! Hogy az úrnőm is engedélyezte távozásom! 

{{Jin szemszöge}}

Nos, mivelhogy végleg eltűnt innen az a cseléd! Boldogabb lettem! Annyira megkönnyebbültem, hogy nincs ki a nyakamon legyen! De ahogy a szüleimet elnéztem, nem tetszett nekik a dolog!

-Szép napunk van, nemde? -kérdezte, miközben lesétáltam a szüleimhez az udvarra...

-Miért szúrta ennyire a szemed?? -kérdezte apám, miután helyet foglaltam a padon...

-Nem is említsétek! Örülök, hogy...

-Nem értünk valamit! Pedig kicsi korodban egy ilyesmi lányról álmodtál, mint Eun Ji! Mégis mi változott meg ennyire??-kérdezte anya...

-Tényleg tudni szeretnétek?? Igen?? Hát legyen! -elhalkultam végére..-Amióta ide került, azóta csak is ő létezett számotokra és én meg el voltam felejtve!-kezdtem mérgesebb lenni ezektől a szavaktól..

-Jajj, drágám! Nem felejtettünk el!-nyugtatni próbált anya...

-Tényleg?? A születésnapomra emlékeztek??

-S-sajnáljuk, kincsem! -letört arccal néztek rám...

-Nem kell sajnálnotok! Csak magatokkal és a kis cseléddél foglalkoztok! Én már semmit nem számítok nektek! -ott is hagytam a szüleimet...

Számukra én már egy levegő lettem, a kis...

-Ahw...-mérgemben a falba ütöttem kezem...

Egyedül a házon kívül sétálgatok véres kezemmel... Annyira dühös vagyok a szüleimre!

-Még, hogy nem felejtettek el!-puffogva szeltem az utcákat ide-oda...

×××

A kívánt házhoz érve, tértem be a kapun és az ajtónál kopogtatva vártam, hogy ajtót nyisson... Kezemet újra emelve fújtam ki levegőmet, de már a zár is kattant, majd a kilincset lenyomva nyitott ajtót...

-Igen?? Ohh...-morcos arccal nézett rám, miközben az ajtófélfának támasztottam meg karomat...

-Én is örülök! Most pedig, ha megengeded...-karjánál fogva húztam magammal...

-Mit csinál?? Engedjen el! ...-kiáltozta...

-Addig egy tappottat sem mész, míg nem beszéltünk!-kezdett idegesíteni a folytonos mocorgásaival együtt...

-Azt hittem, nem óhajt látni sem!

-Mert így is van!-most az egyszer igazat adok...

-De még is itt van és most is ráncigál maga után!-magyarázgatta...

Szemforgatva fordultam felé...

-Befognád már végre??-ordítottam rá...

Nem válaszolt! A karját is elengedtem és nem mozdultam tovább... Lehajtotta fejét és a földet pásztázta...

-Ahw...-sóhajtottam...-Nem szívesen mondom ezt, de... Szeretném, ha visszajönnél!

-Szeretné?? Vagy a szülei??-kérdezte idegesen, miközbe rám vezette tekintetét...

-... Én szeretném!-sóhajtottam...

-Öhm... Nem hiszek neked!-mondta ki egyszerűen...-Tudod, miért?? ...

-Tudom! És szörnyen bánom! Ké...-kezét felemelte, hogy hagyjam abba...-Engem ne ints le, hogy fejezzem be!

-Pont ezért! ... Sajnálom, de nekem már van munkám! És, ha most megbocsájt, holnapra ki kell pihennem magam!-elindult mellettem, de elkaptam karját és visszarántottam...

-Kinek dolgozol??-kérdeztem...

-Nem fejezné már ezt be??-kérdezte dühösen...

-Kérdeztelek!

-Én pedig nem válaszolok! ...-kirántotta karját...-Amúgy sem tudom!

-Mi az, hogy nem tudod??-vontam ismételten kérdőre...

Nem válaszolt csak elment...

-Héé! Állj csak meg! ...-kiáltottam utánna...

-Már nem teljesíthetem az ön parancsait, úrfi! ...-felém fordult, majd vissza és elment...

-Ahw... Idióta!-suttogtam...

{{Eun Ji szemszöge}}

Miért akarja, hogy visszamenjek?? Az előbb meg ő kérte, hogy menjek el, de most...??

-Hihetetlen vagy néha! ...-motyogtam magam előtt, miközben haza sétáltam...