Méreg (Sophia Gift I-IV. és V. és VI. vázlat)

A sárkányvadász (Part 18)

– Ezek csontok?

A teremben alacsony kővermekben különös csontvázak porosodtak. Amorfok voltak, félig emberiek, félig mások. Láttam egyet, amelyiknek hosszú farka volt, másiknak karmos, rövid ujjai, megint másnak hosszú tövisek futottak végig a gerince mentén. Egynek szárnya volt, de csak egy. És mindegyik kicsi volt. Kisgyerekek. 

– Fűződik hozzájuk egy érdekes legenda. Ha végeztünk, talán elmesélem – mondta halkan Vörös.

Végigvonultunk a csontok között, át egy nagy boltív alatt. A következő terem szinte teljesen üres volt, de a többitől eltérően ide beszűrődött valamennyi fény a mennyezetet átfúró réseken keresztül. Bár nem sok. A felszíntől ki tudja hány méteren át kell lejutnia idáig. A terem közepe felé kicsit kiemelkedett a padló, a szélein víz gyűlt fel. Átgázoltunk rajta a kis dombra, de Pongor előbb a fal egy bemélyedéséből kivett egy kis asztalt, amit aztán letett középen. Inkább faragott oltárnak tűnt, és volt belőle több száz vagy több ezer a falakat méhsejtszerűen elborító bemélyedésekben. Volt rajta egy hely, ahova pont be lehetett állítani a tojást. Kérés nélkül odatettem.

Innentől kezd zavaros lenni a dolog. Azt tudom, hogy a sárkányok valamilyen meghatározott rend szerint álltak fel, aztán valami elkezdődött. Az idő egy pillanatra értelmét vesztette... Aztán az egész félbe szakadt.

– Azt hiszem, mindenki itt van. Ugye nem tévedek? – szólalt meg a fal mellől... Zsombi. Az a srác, aki tegnap hajnalban az ajtóm előtt állt. Hogy jutott ide? Na és mégis miért?

– Azt hittem...

– Hogy nem tudok semmit. Én meg azt hittem, te nem tartozol közéjük.

– Nem is – jelentettük ki egyszerre Pongorral.

– Én valami nagyon más vagyok – tettem még hozzá. Ő közben átgázolt a vízen. Azt hiszi, van esélye ennyi sárkány ellen? Igaz, azt se tudom, hogy jutott el idáig. – Hogy találtál ide? – És ilyen gyorsan?

– Követtelek titeket.

– Hogyan?

– Természetesen repülve.

– Azt nem hiszem. Észrevettük volna – nyögte be az egyik fiatal sárkány. Zsombi nem foglalkozott vele.

– Mit akarsz tőlünk, főnix? – tért rá a lényegre Vörös. Pongor egy pillanatra rápillantott, mint aki most már mindent ért. Jó neki. A többi sárkány mozgolódni kezdett.

– De a főnixek már régen kihaltak – hangzott egyik oldalról.

– Igen. Az utolsó párt az öregek megölték, hogy megvédjék tőlük a fészket.

– Ők a szüleim voltak! – tört ki Zsombi.

– Bosszút akarsz állni, fiú? – kérdezte tőle Pongor. – Nem tudod, mire vagyunk képesek.

O-ó. Tudja ő, ha ő ölte meg Azúrt meg a többieket.

– Ti nem tudjátok, hogy én mire vagyok képes – jelentette ki Zsombi.

– Tessék, megvan a sárkányvadászotok – csúszott ki a számon. Ebből nem lesz semmi jó.

Geri lassan magával húzott hátrafelé úgy, hogy az öreg sárkányok Zsombi és közénk kerüljenek. Nem szólt bele az egészbe, mert nem tartozott ránk és szándékában állt élve kijuttatni minket.

– Mire képes egy főnix? – kérdezte csöndben.

– Halvány lila gőzöm sincs.

– Most mi lesz? Mindenkit megölsz? – kérdezte Pongor.

– Még a fiatalokat is, akiknek semmi közük a szüleid halálához? – tette még hozzá Vörös. Figyelemelterelés. Oldalt két vagy három idősebb sárkány kezdett átváltozni. Nem csak én vettem észre.

Hirtelen mindent tűz borított el. Csak egy pillanat volt, de azalatt minden megváltozott. Nem tudom, hogy csinálta, de a félig átváltozott sárkányok a földön voltak és nem mozdultak. Az öregek a tojás fölé görnyedtek, Zsombi pedig közvetlenül előttünk állt.

Aztán mindenki megmerevedett. Pongor önelégülten vigyorgott, a levegő izzott a feszültségtől. Kirázott a hideg, aztán valami megfoghatatlan energia megindult felénk. Kicsúszott az öregek keze közül, célba vette Zsombit, és hihetetlen sebességgel megindult. A főnixfiú hátranyúlt és az utolsó előtti pillanatban maga elé rántott. Már megint miért pont én?!

Engem talált el. Nem becsapódott, inkább belém olvadt, és magával rántott... valahova.

  wp2016dec14

v2017júl15