Méreg (Sophia Gift I-IV. és V. és VI. vázlat)

A felemásszemű (Part 6)

– Út közben találtam. Elüthette egy kocsi. Gondoltam jó lesz üzenetnek: "a lány is így végzi, ha nem teszed azt, amit mondunk". Mit gondolsz? – Azt, hogy őrült vagy. De ez nem újdonság. Vajon mit tennének, ha én most megszöknék? Mondjuk az se lenne baj, ha előbb megtudnám, hova megy a menet. Egy mozgó autóból nem olyan könnyű megszökni. Megkötözve. Az erdő közepén. Két vérfarkas elől. Hm. Azt hiszem, kivárom, hová visznek.

Azért a körülményeken lehet javítani. Előretornáztam a kezem (a hátam mögött kötötték meg), nekidőltem a rácsnak, ami elválasztott az elrablóimtól, és szépen kibogoztam a bokámat tartó kötelet. Aztán a csuklómon lévőt is. Bár ez tovább tartott, de még mindig nem értünk oda.

Hirtelen lekanyarodtunk egy földútra. A fakunyhót, aminél végül megálltunk, a fák miatt nem lehetett látni a főútról.

Freddy kinyitotta a hátsó ajtót és hátrahőkölt, ahogy kiugrottam mellette.

– Hagyjátok! – kiáltott egy hang a ház bejáratából. – Egy tucat vérfarkas van a közelben, nincs értelme elfutni. – Igazából csak tizenegy farkas volt. Eddy és Freddy, a beszélő (a főnök?), három a házban, kettő alatta (pince?), három a ház körül távolabb. – Ki ez a lány és miért hoztátok ide? – ezt már Eddynek mondta. A hűvös fenyegetéstől kirázott a hideg.

– Az alfa barátnője, atyám – Atyám?

– Tényleg? – Tényleg? Valaki nekem is szólhatott volna. A főnök már érdeklődőbbnek tűnt. – És mégis mit akar az alfa egy emberlánytól?

– Nem vagyok benne biztos, hogy ember.

– Beszéljük ezt meg odabent. – Mintha csapdába sétálnék... Nagyon nem akaródzott bemenni, de nem volt választásom. Bent leültem egy székre a sarokban.

Kályha, asztal, szék, ágy. Vadászkunyhó. Meg egy csapóajtó, ami kicsit nem illett a képbe, de miért ne.

A főnök (széles arc, barna haj, az egyik szeme barna, a másik lombzöld) beleszagolt a levegőbe. – Nem vérfarkas, nem vámpír, nem tündér – motyogta magában. Közben az Eddy-Freddy páros mögött megjelent a többi bent lévő farkas. Mind fiatal, mármint csak néhány hónapja fertőződtek meg. – de nem is teljesen ember. Mi vagy te? – ő az egyetlen, aki nem fiatal. Nem is öreg, de volt még valami a szagában...

– Tessék? – Mit is mondott?

– Mi vagy te, kislány? – Ja, persze.

– Elmondom, ha maga elmondja, mi volt, mielőtt átváltoztatták. – Egy kicsit bámult, aztán felnevetett.

– Ügyes kislány. Rendben. Garabonciásnak neveztek. Féltek tőlem, pedig nem volt túl sok hatalmam. Kirekesztettek az erdőbe, ahol találkoztam a farkassal. Azóta a hatalmam szóra sem érdemes. Te jössz.

– Korcs. Képességeket tekintve szóra sem érdemes. – Elmondtam, amit az a testetlen nő gondolt, csináljon vele, amit akar. – Azóta vagy száz év is eltelhetett, miért most akar bosszút állni, és miért kell hozzá a falka? – Bosszús pillantást vetett Eddy-re.

– Kezdem érteni, mit lát benned az alfa. Nem bosszú, csak uralkodni akarok azokon, akik miatt az lettem, ami. – Ezek szerint nem szeret farkas lenni. – Embereken és farkasokon egyaránt. – Megjött a tizenkettedik farkas. Cintia. Két hónapja került a falkába, közvetlenül az első váltása (átváltozása) után. Azt mondta, nem emlékszik, hogyan fertőződött meg. Legalább kicsit elpirult, mikor meglátott. – Lányom, ismered ezt a lányt?

– Szófia. Az ő földjén vadászik a falka. – A felemás szemű főnök megint felnevetett.

– Tehát erről van szó! Akié a lány, azé a vadászterület!

– Nem hiszem. Az az alfa nem ilyen – szólalt meg Cintia. Szerintem sem, de jó volt mástól is hallani. Egyébként is ők örökölnék a földet. Hisz mindig is a farkasoké volt. Ja. Van végrendeletem. Csakhogy senki nem tud róla. Hoppá.

– Akkor már csak az a kérdés, eljön-e érted. Ha mégsem, még mindig elvehetlek. Ha enyém a vadászterület...

– Egyszerűbb lenne, ha megvenné – szóltam közbe gyorsan. Hogy mit akar?!

– Eladnád? – Nem. De nem is mennék hozzád. Hirtelen nagyon megutáltam.

– Ed valami cseréről beszélt. – Váltottam témát. A főnök erre odament hozzá. "Kettesben" maradtam Cintiával.

– Ugye tudod, hogy meg akarják ölni az alfát? – Úgy láttam, már amennyit én láttam, hogy jól érzi magát a falkában. – És a többiek sem úsznák meg a bosszúját.

– Mi nem... Én nem... – Két tűz között. Nem irigyeltem. – Ez nem ilyen egyszerű...

– Szerinted ki mérgezte meg őt és Mikát? – Elkerekedett a szeme, de nem tudott mit mondani. Inkább arrébb lepett.

– Rendben, akkor küldünk még egy üzenetet – szólalt meg hangosan a felemás szemű. Cintia, vidd el! Tudod úgy intézni, hogy azt higgyék, ott találtad valahol?

– Igen... - Rám pillantott. Látszott, hogy tépelődik. – Elviszem.

– Ide kell jönnie. Egyedül. Ha nem, a lánynak esik baja – fogalmazta hangosan a felemásszemű. – És persze kell valami, hogy lássa, komolyan gondoljuk, nem igaz? – fordult hozzám. Ezzel ugye nem azt akarja mondani, hogy elküldi az egyik ujjamat vagy valami hasonló? – Nyugi, kislány, csak egy kis vér kell a szag miatt.

A végén a levél véres lett, én meg dühös. A pincében. Vendégszobának volt berendezve, így nem tűnt tömlöcnek, de ez nem vigasztalt. Hallottam, hogy Cintia elmegy, és elkezdtem aggódni. Meg gondolkodni. Néha ki nem állhatom, ha van időm gondolkodni.    

  wp2016nov5

v2017júl15