Bring it Back || Shawn Mendes. /BEFEJEZETT/

Harmincnyolcadik

Legalább egy órán keresztül forgolódtam. Mellettem Shawn nem tudom, hogy mert fáradt volt, vagy csak az időeltolódás, az a pár óra, de lassan álomba zuhant, egyenletes szuszogása biztosított arról, hogy ha nehézkesen is, de Ő lehunyta szemeit. 

Nem is tudom pontosan, mennyit aludhattam, de az órák számát bizonyosan meg tudtam volna számolni egy kezem. Mire feleszméltem, törökülésben bámultam ki a fejemből, azon kaptam magam, hogy az éppen feljövő Napot vizslatom, ami szépen lassan, de világosságot hozott Nash szüleinek a szobáját. Ez nem az a féle nem alvás volt, ami idegesítő, amikor már ásítasz,bármit megtennél az alvásért. Ahogy Shawn szája elhagyta a szavakat, amiket soha életemben nem akartam hallani, vagy tudomásul venni, az én szemeimből minden fáradtság kipattant, nem voltam álmos, immáron egyáltalán nem. Nagyot sóhajtva húztam fel lábaim, ahogy végre láttam a szobában, úgy döntöttem el is hagyom azt. Arcomat dörzsölve indultam le a nappaliba, Matt még mindig a kanapén heverészett, csak úgy, ahogy este ott hagytuk, de már Ő sem volt kiütve, telefonját töltve feküst kényelmesen, nyomogatva azt. 

Észre sem vett, ameddig mellé nem értem, de ahogy felkapta tekintetét felült, kissé kómásan bár, de maga mellé engedett, úgyhogy gondolkodás nélkül dobtam le magam, ahogy kiengedtem a tüdőmben tartott összes levegőt.

- Na mi van, - nézett rám - hosszú volt az éjszaka, most hogy Shawn végre itthon van?

- Ó, fogd be - nevettem el magam - nem vagy vicces.

- Miért, már egész rég óta együtt vagytok nem lenne gáz ha...

- Ja, de nem Nash szüleinek a szobájában.

- Oké, ez egy fair válsz volt.

Matt szinte már tehetséges volt abban, hogy hogyan felejtesse el az emberek nyűgjeit, anélkül, hogy egyáltalán feltűnne neki. Hálás voltam hogy pont Ő ütötte ki magát a kanapén, mert az idióta humora kissé nyugtató hatással volt rám, magam sem tudom miért, de így volt.

Nagyon szerettem volna kifakadni, de nem tudtam. Nem voltam benne biztos, hogy a srácok tudnak-e a dolgokról, Shawn nekem is alig merte elmondani, hát még legjobb barátainak? Nagyon kételkedtem benne, hogy tudnak-e róla, de mégis, szinte szükségem volt arra, hogy valakivel beszéljek róla.

- Figyelj Matt... - dobtam fel, mire az felemelte az arcát a telefonjából - nektek... szóval mesélt? A zene dologról, nem arról, hogy milyen volt.

Nézett rám, annyi ideig tanulmányozta az arcom, hogy már én éreztem magam kínosan. Értetlenül bámultam rá vissza, és ezt játszottuk, ki tudja hány percig, míg végül kinyitotta azt az állandóan lepcses kis száját.

- Miért? Te tudsz valamit?

- Hát... attól függ, hogy te tudsz-e valamit.

Matt szemei már nem voltak összeszűkülve, már nem úgy nézett rám, mint aki gyanús, sóhajtott egyet, majd lesütötte a szemeit.

- Szóval elmondta. Pedig azt hittem húzni fogja, legalább is, ezt akarta.

Tiszta volt, ha a többiek nem is, Matt mindenféleképp tudott a dolgokról, és ez nem igazán volt meglepő, mert hát Matt mindig mindenről tudott, valahogy Ő volt az, akihez mindenki fordult. Nem, a mindenkin nem Shawnt, és magamat értem, mert tényleg, szegény srácot mindenki ostromolta a bajaival.

Az pedig, hogy Shawn húzni akarta, hogy minél tovább ne tudjak róla, habár kicsit felnyomta bennem a pumpát, valahogy meg tudtam érteni. Annyi hülyeséget csináltam, mióta húztuk egymás agyát, lassan már minden ilyen dologban láttam a rációt, értettem, hogy ki akarta még egy kicsit élvezni a dolgokat. Ha haza megyünk, úgy is mindenki tárt karokkal fogja Őt várni, akkor úgy is rájönnék, hisz Karen minden bizonnyal már mindenkinek elmondta, méltán lett büszke egyetlen fiára. 

És hogy én? Persze, én is büszke voltam. Shawn kiskora óta imádott mindent, ami zene, és valljuk be, rengeteget tett annak érdekébe, hogy ez megtörténjen, mégis, olyan rohadt szomorú voltam, mint régen utoljára. Meg tudtam érteni, hogy el akart menni, a francba is, én mondtam neki, hogy mennie kell, meg kell próbálnia, aztán úszni az árral; de nem hittem volna, hogy ilyen rohadt nehéz lesz úszni azzal a francos árral. Szinte már sziklaként éreztem magam, amit a víz sehogy sem tudott magával mosni, képtelen voltam engedni. 

És akkor még csak fogalmam sem volt, hogy érezhet Ő maga. Épp, hogy haza ért, de valószínűleg hamar fel is kell állnia, el kell mennie- itt kell hagynia a barátait, a legjobb barátját, a családját, és engem.

- Hé, öhm... - lökött meg kicsit, mikor gondolom megelégelte, hogy eléggé elbambultam - jól vagy? Ez nem a vég. A szüleitek együtt laknak, nem fog eltűnni...

- Jól vagyok - néztem rá hamiskás mosollyal - még felfogom. Mármint, így... mindenki tudta, nem? Hogy sikerülni fog neki. Annyira egyértelmű volt. Nem is tudom, miért élt bennem az, hogy talán mégsem. Már rég el kellett volna engednem.

- Megvolt az esélye, oké? - karolt át, és engedte, hogy fejem a vállára hajtsam - Nem lesz gáz. Tudod mikor fog elmenni?

- Nem. Te?

- Nem - harapdálta a száját - Szerintem még Ő sem tudja. 

- Neki biztos sokkal nehezebb, mint nekünk, gondolj bele. Ez így nagyon necces...

- Bevállalta, tudta mibe megy bele. Te is tudtad, amikor rábeszélted, hogy menjen el, jól tetted.

Lehet, hogy inkább ki kellett volna akadnom, hogy Matt tud a kettőnk között végbemenő beszélgetésekről, de igazából ezen a ponton már annyira hidegen hagyott. Csak örültem neki, hogy végre én is megkaptam a magam nyugtatását; mert igenis, jól tettem, hogy rábeszéltem, amikor bizonytalan volt. 

Innentől kezdve pedig, kötelességemnek éreztem, hogy ezt mindig megtegyem; akármennyire is rossz, muszájnak éreztem, hogy tartsam benne a lelket, nem akartam többször hallani, ahogy azt motyogja nekem "Sajnálom", mert nem volt mit sajnálnia. Neki is élnie kell a saját életét, az álmait, akármennyire is nehéz ez.

Ki vagyok én, hogy ezek útjába álljak?

Tudtam, hogy nincs jogom maradásra késztetni- még ha talán annyira is akartam ezt. Rettenetesen vágytam arra, hogy ez az egész ne történjen meg, önző mód azt kívántam nem is egyszer, bárcsak maradna; de nem véletlenül küldtem el Őt. Elő kellett kaparnom magamban azt az erőt, ami akkor is segített, hogy elérhesse a céljait. 

A fejem olyan nagyon ködös volt, a gondolatok össze vissza cikáztak a fejemben, próbáltam rendbe tenni őket, de képtelen voltam nem ingázni aközött, hogy maradjon, és hogy segítsek neki- mert a kettő együtt nem ment. 

Ez az egész már ott elromlott, hogy mi ketten egy házba kerültünk. Ha ez nem történik meg, Shawn vígan hagyna itt, és én örülnék, hogy végre megszabadultam tőle.