Bring it Back || Shawn Mendes. /BEFEJEZETT/

Harmincötödik

- Erről nem beszélünk.

Kissé nevetségesen komoly fejem lehetett, miközben Cameronra mutatva indultam utunkra. A fiú felnevetett, majd mutatóujját rám szegezve bólintott, én pedig őrülten hálás voltam. Bőven elég volt az, hogy Cameron láthatóan könnyen jött rá, mennyire is viselt meg Shawn hiánya, nem akartam, hogy a többiek is emiatt aggódjanak, márpedig barátaim híresek voltak aggodalmuk kifejezéséről. Cam szórakozottan dobta át karját vállam fölött, majd indultunk el együtt az óránkra, amin persze kaptunk egy öt perces szentbeszédet, hogy következő alkalomkor a tanár nem fog minket beengedni. Aztán persze ebből egész patáliát csapott, három perccel beszéde után már ott tartott, hogy igazolatlan óránk miatt kicsaptak minket, húsz évesen nem tudjuk majd mi lesz velünk, és végül negyven évesen fogunk halálra fagyni valami híd alatt. Na igen, néhány iskolában tanítják, hogy szárnyaljon a képzeleted, a miénkben még be is mutatják, szóval, ha más nem is történt, legalább szereztünk a csoportnak tíz vicces percet.

Szóval, röviden én tovább szenvedtem, és vártam, hogy vége legyen életem legszerencsétlenebb napjának, míg a többiek egész jól elvoltak. Mármint, már csak abba is elég volt belegondolni, hogy a napok teltek, és persze, Kanada meg minden, de azért elég jó időnk volt. Tanítás után átadtam az anyósülést, megköszöntem Mattnek a lehetőséget, de végül Leigh és Justin között battyogva indultam a lány felé, az én ex- barátommal, aki neki a jelenlegi barátja volt. Hű, erre még gondolni is borzalmas.

- Na, és mi a helyzet veletek? – vetettem véget a hármunk közé beálló csendnek – Úgy tűnik elég jól megvagytok.

- Ja, hát igen – nevetett Justin – Leigh egy kicsit nehezebben kezelhető mint te, de egész jól megoldjuk.

- Mondja az, aki reggelire nem ette meg a csokis pelyhet, és ki kellett küldenem Cameront venni mézeset – állt meg Leigh – Valljuk be, hozzád képest elég jól kezelhető vagyok!

- Cam tényleg kiment a pehelyért?

- Hát, miután mondtam neki, hogy vehet magának is valamit, ja. De végül csak a visszajárót tartotta meg, ami...

- Valljuk be, nem volt egyenlő értékű azzal, ha meghívta volna magát – fejezte be nevetve Leigh – Meg sem lepődtem.

- Justin láthatóan nem fedezte fel a Dallas família titkait... első szabály; sose adj Cameron kezébe pénzt.

Igazából tök jó volt ismét egy kis időt tölteni kettejükkel. Észre vettem, de igazából alig tudatosult bennem, hogy Shawn mennyire kitöltötte az egész életemet. Először azzal, hogy a gyerekkori legjobb barátom volt, aztán azzal, hogy 24/7-ben veszekedtem vele, majd azzal, hogy összeköltöztünk, és elkezdődött ez az egész macera, mikor uáltunk egymást, mikor nem. Ezek után fellélegzés volt látnie gy működő párkapcsolatot két olyan személy között, akikre senki sem gondolt volna, hogy végül egymás mellett fog kikötni.

Mikor végre átértünk a Dallas kúriába, én amint ledobtam a cipőmet, levetettem magam az egyik székre, miközben könyörögtem barátnőmhöz valami ételért. Justin mint aki már ismeri az egész házat járkált, valószínűleg tényleg ki is ismerte, hisz Ő általában utált magukhoz hívni embereket, nagy eséllyel általában Leigh-nél tanyáztak, ha ezek ketten időt töltöttek együtt. Legalább a délutánunk alatt viszonylag produktívak voltunk, tanultunk, miközben folyamatosan beszélgettünk, Leigh segített a bioszban, ami mindig is gyenge pontom volt, én pedig segítettem neki megérteni a fizika nehézségeit.

Mikor legközelebb felnéztem, az óra már hetet mutatott, így kénytelen voltam megemelni a fenekem, és elköszönni barátaimtól. Határozottan segítettek abban, hogy ne őrlődjek Shawn miatt egész nap, úgyhogy mosolyogva léptem ki az ajtón, találkoztam az épp érkező Cameronnal, beszéltem vele is egy kicsit majd indultam haza fülhallgatómmal a fülemben. Persze, nem Shawn volt az egyetlen a családban aki szerette a zenét, azért amíg tanultam zongorázni tényleg ragadt rám egy kis ritmus, még ha a hangom... szépen szólva is borzalmas volt. Apró táncmozdulatokat ejtve siettem haza, persze figyelve, hogy senki se láthassa saját magam leégetését, és mikor végre beléptem a házba egyből indultam is a zongora felé. Felnyitottam tetejét, és végre, ki tudja mióta először én is normálisan foglalkoztam vele. Amióta csak meg volt, talán két alkalommal ültem le elé, élvezet volt ismét felismerni a dalokat, amiket tinédzserként a fejembe vettem, hogy megtanulok. Persze jó szokásom ismét előtört, minden hiba után maximalistaként próbáltam újra, amíg végül össze nem jött,és a végére már annyira élveztem, hogy eldöntöttem- ideje ismét tovább tanulnom. Egészen addig, amíg végre rendesen nem volt esélyem hasnálni a hangszert, eszembe se jutottak a hozzá kötött dolgaim.