Bring it Back || Shawn Mendes. /BEFEJEZETT/

Tizennegyedik

Tizenötödikén, a szünet köszübén apu kivételével nagycsaládosan indultunk el körülnézni ajándékok gyanánt. Még mindig ott tartottam, hogy Cameron jó haverom, de, hogy vegyek neki valamit? Na ja, itt a valamin volt a hangsúly, mivel, hogy imádtam ajándékozni, de hogy Cameronnak mit adok még mindig hatalmas rejtély volt. Aztán nem hogy Cameron, de Karenéknak is csak illik adni valamit, mégis csak az apámról, és immáron nevelőanyámról volt szó, és persze... szóval, ajándékozni szerettem, de azt, hogy mindenkinek kitalálni valamit, az már nehezebben ment.

Kicsit elveszettem nézelődtem a ruhák között, míg Karen és Aaliyah nadrágot kerestek a lánynak, mivel, hogy az övé nemrégiben kiszakadt. Legújabb ötletem az volt, mivel Cameron folyamatosan költi zsebpénzét ruhákra, talán megérné neki venni valami inget, vagy pólót, ami tudtam, hogy tetszene neki.

Igazából, tényleg fogalmam sem volt.

- Szóval fiút húztál? Matt az, mi? – jelent meg mögöttem hirtelen Shawn, mire én még össze is rezzentem – Ennyire ijesztő lennék?

- Fogd be. – nevettem – És egyébként is, honnan tudod, hogy nem épp a te ajándékodat veszem meg? Épp ingeket nézelődök és... hát szerintem a ruhásszekrényed fele kockás ingekből állhat.

- Valld be, hogy imádod az ingjeimet.

Shawn még mindig mögöttem állt, így kénytelen voltam hátra fordítani folyton mosolygó arcom a vigyorgó fiúra. Fogta két karját, majd, mintha nem is a ruhabolt kellős közepén állnánk karolt át, mire fejem visszafordítottam, és tovább keresgéltem a ruhák között, Shawnnal a nyakamban, aki csendben figyelte keresgélésemet.

Lehet aggódnunk kellett volna, hogy mi lett volna, ha így meglátnak minket Karenék, de azok után, hogy már egyáltalán nem martuk egymást, legalább is nem komolyan, és egy ideje teljesen megváltozott a kapcsolatunk, én nem tettem. Első alkalommal, mikor ledobtam magam Shawn mellé a nappaliban, és együtt kezdtünk filmet nézni, még a kajájából is csórtam, hát apuéknak majd kidülledt a szemük. Azt hitték Shawn beteg lett, mert csak mosolyogva megcsóválta a fejét, én pedig beteg lettem, mert csak vigyorogtam rá. Hát ja, szóval figyeltünk dolgokra, de azért mégis csak, barátok lehettünk mindenki szeme láttára. És szerintem apuék pontosan emlékeztek azokra a pillanatokra, amiket kiskorunkban végig éltünk, ezek az apró dolgok azokhoz képest semmik sem voltak.

Szerintem tizenegy éves lehettem, amikor Karen felhívta anyut, aki akkoriban még nagyon jó barátnője volt (kicsit azért furcsa, hogy végül kavarni kezdett a férjével- vagy... nem erre nincs jobb mondat, ezt csak így lehet megfogalmazni, mégha álnokul is hangzik, ami egyébként nem volt, egyáltalán nem haragudtam Karenre) hogy Shawn beteg lett, és eltűnt. Persze, bennük az ütő megállt, mert az akkor tíz éves srác fogta a kabátját, és szimplán átsétált hozzánk azok után, hogy Karen kijelentette, bárányhimlősen nem mehet sehova, szóval le kellett volna mondani a megbeszélt együtt lógásunkat. Apu dolgozott, anyu nagyban benne volt az egész ház kitakarításában, így fel sem tűnt neki, mikor én beengedtem Shawnt, majd felfutottunk az emeletre, és bezárkóztunk a szobámba.

Shawn persze tényleg beteg volt, és ez látszott rajta, így a szokásos randalírozásunkat nem tettük meg, nem futkostunk fel, s alá a házban, igaázból, csak azért jött át, hogy együtt unatkozzunk, vagy ebben az esetben jól kinevethessem, amikor a köhögéstől szinte már könnybe lábadt a szeme, mert a bárányhimlő mellé, még egy jó megfázást is összeszedett.

Mire Karen átért hozzánk, hogy haza vigye pimasz fiát, mi szinte egymáson fetrengve húztuk a lóbőrt.

Persze Shawn utána, mikor este hét körül mindketten felébredtünk, és lementünk a nappaliba, nagyon kikapott Karentől, én pedig anyutól. Anyáink együtt fogtak össze ellenünk, hogy Shawn hogy képzelte, hogy se szó, se beszéd lelép, én meg miért nem szóltam senkinek, hisz tudhattam volna, hogy Shawnt betegen Karen tuti nem engedte volna át.