Bring it Back || Shawn Mendes. /BEFEJEZETT/

Tizenharmadik

Először annyira meglepődtem. Azt hittem, megint olyan rohadt fura lesz, mint amikor Justinnal járni kezdtünk. Mármint, csak bele kellett gondolni; Shawnnal már rég nem veszekedtünk annyit, mint mondjuk régebben, de ahogy kialakult közöttünk ez a valami, amiről egyébként meg sem tudtam volna mondani, mikor történt, ismét bele kezdtünk egymás porig alázásába, de... teljesen másképpen. Úgy, mint az egész előtt. Amíg a pult előtt állva szeleteltem a szalámit, hallgathattam, ahogy mögöttem Shawn folyamatosan azzal piszkál, hogy tuti el fogom rontani, mert még szalámit szeletelni se tudom, persze ezt olyan hanggal, és vigyorral, hogy lehetetlen volt komolyan venni. Mikor meguntam, nevetve tettem le a kést, és fordultam meg, csak ekkor vettem észre, mégis milyen közel volt. Két kezével oldalaim mellett támaszkodott a pulton, begörnyedt háttal, így már majdnem szemmagasságba került velem.

És az egészben a legmeglepőbb az volt, hogy ez egyáltalán nem volt furcsa.

Az évek alatt, amiket úgymond „kölün" töltöttünk, és tényleg azt hittem, hogy Shawn megváltozott. Abban a hitben éltem, hogy a barátságunkkal együtt eltűnt az a Shawn is akivel annyit időt töltöttem. Eltűnt a folyton folyvást járó szája, az iskolában csak azt láttam, hogy Matt, Cameron, és Nash körülötte lebzselt, és próbálták kicsit jobb kedvre deríteni, a maximum csak mosolygó fiút. Én állandóan Leigh-el lógtam,de eleinte tudni akartam, vajon Shawn ugyanolyan pocskul érezte-e magát nélkülem, mint én nélküle. És a tény, hogy öt év után ott a konyhánkban láttam először, úgy igazán vigyorogni, tudatta velem a választ.

- Itt vagy? – Shawn fogsorát megvillantva lengette arcom előtt a kezét, mire feleszméltem – Úgy bámultál, mint valami kripli.

- Ha én kripli vagyok, te is az vagy. – nevettem – Legalább is azok után, hogy mekkorát taknyoltál tavaly, amikor kézen állni próbáltál, hát... még nagyobb kripli is vagy.

- Ó, szóval nosztalgiázni akarsz? – csattant fel, csepp zavarral az arcán – Emlékszem én egy házibulira Mattnél...

- Nézd, ott egy légy!

Shawn felnevetett béna témaváltásomon, és nem sokkal később csatlakoztam hozzá. Attól függetlenül, hogy Shawn már vagy kétszer akkorára nőtt, mint én, pont úgy éreztem magam, mintha a nálam öt centivel alacsonyabb, hét éves fiú állna előttem.

- Hiányoztál.

Halvány mosollyal néztem fel rá, aki csak bámult a szemeimbe. Amíg nem kezdtünk ismét napi rendszerességgel beszélni, addig fel sem fogtam, de ekkor rájöttem, hogy igazából, nekem is hiányzott Shawn. Méghozzá nagyon is.

Miután elkezdtük kerülni egymást, Shawn nőtt vagy tizenöt centit, a hangja elkezdett változni, és úgy az egész fiú, elkezdett serdülni. Akkor lett hirtelen népszerű. Hirtelen minden lány halálosan szerelmetes volt belé, én pedig csak figyeltem, ahogy Shawn másokkal próbált meg helyettesíteni engem. Akkor, eleinte még tudatában voltam annak, hogy hiányzik. Vele ellentétben, én nem terveztem pótolni a hiányát, a fiúk inkább vele maradtak, a hiányomat inkább elnyomtam, amíg végül, nem került a helyére utálat. Mármint, olyan igazi, szívből jövő utálat.

Aztán amikor anya meghalt. Az volt a következő lépcsőfok, az volt az első, két évvel az ominózus esemény után, hogy szükségem lett volna a legjobb barátomra. Egyedül Leigh, Matt, és Justin miatt tudtam túltenni magam a dolgokon.

- Ez volt a legbénább dolog, amit valaha is mondtál nekem. – nevettem halkan – Pedig elég sok hülyeség hagyta már el a szádat...