Bring it Back || Shawn Mendes. /BEFEJEZETT/

Huszonnegyedik

Kilenckor már mindannyian Matték házában lógtunk, szokásunkhoz híven a nappaliban, ahol mindenki Matt kutyájával szórakozott. Legalább is amikor megérkeztünk, nekem első dolgom volt megkeresni az állatot, nagy spanok voltunk, amolyan második Csipesz volt az életemben, csak, hát Bernie néven. Szóval mielőtt még mindenki elkényelmesedett volna fogtam Bernie-t, és együtt döglöttünk be a sarokba, rá Matték kanapéjára, és mivel Bernie tök felspannolta magát ezen a többiek még jót is szórakoztak rajtunk.

Végül engem követtek a többiek is, Bernie mellé került a jobbomra Shawn, aki vigyorogva kezdte nyúzni a kutyát, balomra Cameron dobta le magát, mellé pedig Aiden. Nash és Matt viszont helyhiányból adódóan kénytelenek voltak velünk szemben helyet foglalni. Egy ideig mindenki Bernie-vel szórakozott, Cameron előhalászta labdáját a kanapé mögül, és macskásat kezdtünk vele játszani, ami már csak amiatt is viccesen hangzik, hogy... szóval Bernie egy kutya.

- Szóval... - kezdett bele Nash – akkor most hogy is van ez az egész dolog, minek matattatok ti egymás szájában?

- Ez igen szép módja volt a rákérdezésnek. – horkantott fel Cameron, míg én kissé zavartan simogattam Matt kutyáját – Ennél szebben nem ment?

- Hé, én csak rákérdeztem arra, amire mindenki kíváncsi. – vont vállat nevetve – Mármint persze, egyértelmű volt, hogy végül ez valamikor bekövetkezik, de akkor sem tudom hogyan.

- Hallod, - csettintett elém Shawn, hogy rá figyeljek – nem vicces, hogy úgy beszélgetnek mintha itt sem lennénk?

Ami azt illeti, Shawn lehet csak poénnak szánta, de tényleg vicces volt, mármint, amióta csak újra beszéltünk napi három mondatnál többet, hirtelen mindenki úgy beszélt rólunk, mintha ott sem lennénk.

- Lehet azért, mert mi úgy veszekedtünk előttük, mintha ott sem lennének. Tudod, bosszú.

- Mondasz valamit...

- És akkor még mi beszélünk úgy, mintha itt sem lennétek... - közölte Matt nevetve, mire mindenki követte példáját – Na, legyünk már túl rajta, kezdek álmos lenni, és mindenki az én házamban van...

Szóval tehetetlenségemben, hogy még sosem voltam ilyen helyzetben, segítségkérően néztem fel Shawnra, aki csak mosolyogva annyit kérdezett, hogy én mondjam-e, vagy Ő. Persze magamhoz híven ráhagytam, hogy kezdje Ő, de ennek az lett a a vége, hogy ha valami olyat mondott, ami az én szemszögemből nem épp úgy volt, vagy akármi, akkor felszólaltam, hogy Ó, fiam, ez nem épp így volt. Ezen pedig szerintem a srácok azért szórakoztak olyan jól, mert tudták, attól függetlenül, hogy végre minden okés, sőt, több, mint okés közöttünk, nem nagyon fogunk leállni a veszekedésekről, a vitákról, az egymás piszkálásáról. Mindannyian ismertek kettőnket, és ez egyszerűen... csak nem vallott volna ránk.

Persze ettől függetlenül, leginkább csak átfutottuk a részleteket, elmagyaráztuk, hogy körülbelül akkor kezdődhetett ez az egész, amikor Shawn megtudta a sztorit anyukáról, ezáltal a többiek is, majd ismertük be együtt, hogy a tetőpont a szünetben történt veszekedésünk volt, és az egész akkor kezdett megoldódni, amikor mindketten kezdtünk észhez térni, ez pedig immáron második együtt alvásunkkor lehetett.

A többiek csak mosolyogva hallgattak minket, ahogy igazából a végére egymás szavába vágva vázoltuk a helyzetet, nem véletlen. Nem tudom Shawn hogy volt vele, de én nem terveztem az egész baráti társaságunk előtt kibeszélni az úgynevezett kettőnk között bimbózó kapcsolatot, hát még azokat a dolgokat, amiket tettünk/ nem tettünk. Úgy gondoltam, lehet hogy csak tizenhét évesek vagyunk, azért az ilyen dolog, ennél kicsit személyesebb. Úgyhogy végig ültük azt, ahogy a többiek kiadják magukból, milyen rohadt idegesítő volt, amikor velük nem is törődve veszekedtünk, és ezt mondjuk mindketten meg tudtuk érteni. Aztán folytatták azzal, hogy egyébként örülnek annak, hogy végre eljutottunk arra a szintre, hogy megbeszéljük a dolgokat, de mindannyiuk szerint, előbb a szüleinkkel kéne beszélnünk.