Bring it Back || Shawn Mendes. /BEFEJEZETT/

Huszonnyolcadik

Vasárnap este persze ahogy hazaértünk, minden vissza esett a maga kerékvágásba. Én szenvedtem, hogy másnap iskola, kénytelen voltam hajat mosni, bepakolni, és minden mást is megtenni, ami amúgy kínszenvedés egy magam fajta tinédzser lánynak. Vacsoráztunk, együtt az egész család, ami fergeteges hangulatban telt, mint akkortájt mindegyik vacsoránk. Mivel mi már nem rágtuk olyan feltűnően egymás fülét Shawnnal, így családunk kissé lenyugodott, talán összeköltözésünk óta úgy igazán először.

Úgyhogy a vasárnap igen családiasan telt, hétfőtől pedig ismét belevágtuk magunkat az iskola rejtelmeibe, március eleje, és már mindenki azon pörgött, hogy két és fél hónap te jó ég két és fél hónap! Reggel Shawnnal megharcoltunk a fürdőszobáért, és persze én, aki még zuhanyozni is szeretett volna, húztam a rövidebbet. Shawn élvezettel nyitott be folyamatosan a fürdőbe mindenféle apróságért, így lehetetlenné téve azt, hogy végre kijöjjek a zuhanyfüggöny mögül.

- Még el sem indultunk, de már mennék haza, – közöltem ahogy bedobtam magam Nash mellé, Matt kocsijának a hátsó ülésére– túl messze van az a szünet.

- Na, mi van, bal lábbal keltél?

- Mikor nem?

Helyettem Shawn válaszolt, aki épp akkor vágódott be az anyósülésre, hatalmas vigyorral az arcán. Nevetve löktem meg két kézzel ülését, mire kicsit előrehőkölt, de végül csak szórakozottan hátranyúlt, és eltolta a fejem. Ezt pedig minden a kocsiban jelenlévő határozottan szórakoztatónak tartott, nevetve figyelték, ahogy birkózunk, míg végül a mellettem ülő Nash véget nem vetett, mondván aki folytatja, azt fejbe vágja a gipszével.

Higgyétek el, senki sem akarja, hogy Nash fejbe vágja a gipszével.

- Nem keltem volna bal lábbal, ha nyugodtan zuhanyozhattam volna.

- Zuhanyoztál? – nézett felém Cam – Nem érezni.

- Oké, srácok mi van ma, egyszerre jött meg mind a négyeteknek, hogy együttesen köttök belém?

- Csak szimplán csesztetni való fejed van. – közölte Matt, míg a többiek nevettek – Azt hittem már hozzá szoktál.

- Hát nem igaz, hogy az embernek már iskolába menet se lehet nyugta...főleg tőled Matthew, tőled ezt igazán nem vártam.

Mindenki jót szórakozott nyomoromon, ahogy kaptam az ívet, de rendesen. Persze ebből semmi sem volt komoly, sőt, nagyon jól elszórakoztam a röpködő beszólásokon amik lassan már nem csak engem érintettek, hanem mindenki mást is. Matt arcán folyamatosan ott volt a mosoly, Shawn állandóan hátra fordult hozzánk, és szerintem évek óta nem volt ilyen eleven. Nash, ha bármi baja volt előhozta kezét, és a „beteget nem bántjuk" dumát, amire Cameron folyamatosan rávágta, hogy „Te barátom, maximum agybeteg lehetsz". Szóval, mondhatni határozott jókedvvel szálltunk ki a suli előtt a kocsiból, és ehhez már csak plusz öröm volt a napsütés, amilyet már mióta nem láttunk Toronto utcáin. Szóval lehet csak a szép reggel tette, de mindenki, és nem csak mi, hanem az iskolából mindenki sokkal jobb kedvvel ment iskolába, mint általában, jó volt nézni, hogy tanítás előtt az emberek az épület előtt gyülekeztek, és nem a folyosón. Szóval mi is úgy döntöttünk, hogy még nem megyünk be a számunkra kínzókamrába, hanem szépen leültünk a suli előtt kirakott padok egyikéhez, amihez határozottan szép emlékek kötöttek.

Halkan beszélgetve üldögéltünk, pontosabban üldögélt Shawn, Cameron és Nash a fa alatt, míg mi Matt- tel kijelentettük, hogy épp eleget ültünk a kocsiban, és franc fog még tovább üldögélni, ülünk mi eleget az iskola padban.