HOME h.s. (hungarian)

15. Fejezet

És most itt feküdtünk a fűben, szótlanul – de én mégis annyi mindent elmondtam volna még neki.

Például azt, hogy pontosan két éve, ezen a napon ismertem meg őt és azóta nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá. Vagy, hogy mennyire hálás vagyok neki mindazért, amit az utóbbi pár hónapban tett értem és elviselt úgy, ahogy voltam.

Azt is elmondhattam volna neki, hogy még a megbénult szívemmel is szerettem őt. És egyáltalán nem láttam belőle már kiutat, de egy ideje nem is kerestem. Biztos voltam benne, hogy ritka ez a szerelem, és én annyira féltettem, annyira őriztem, hogy még neki sem mondtam el.

-Min agyalsz?- hangja hallatán megrezzentem és ránéznem se kellett ahhoz, hogy tudjam, elmosolyodott rajtam.

-Nem fontos.- fejemet kicsit oldalra fordítottam és kételkedő szemeibe néztem. Szemem sarkából láttam az apró, értelmetlen tetoválásokat kezén, amiket titokban imádtam.

-Találkoztam tegnap Liammel.- ledermedve néztem még mindig ugyanúgy rá, míg ő arcomat tanulmányozta, ismét ujjai közé simítva egy tincset hajamból.

-És...?- hangom hajszálvékony volt és legszívesebben összegömbölyödtem volna szégyenemben.

Mióta nagyapa meghalt, egyszer se kerestem Liamet és arra se vettem a fáradtságot, hogy beszéljek vele, mikor ő hívott.

-Érdeklődött felőled, mint mindig.- felsóhajtott és én fejemet az ég felé fordítottam.

Az igazat megvallva, nem tudtam mit mondani. Mert nem volt mit mondanom.

-Egyszer te leszel a férfiak legnagyobb rémálma, Em.- nevetett halkan, tekintetét éreztem arcomon. Arcomra apró mosoly költözött nevetése hallatán.

-Dehogy leszek az.- mormoltam, visszafojtva szétterülő mosolyomat.

Aztán ismét csend telepedett ránk. Bármilyen klisés is volt, hallottam, ahogy a szél belekap a fák leveleibe, amit Harry lassú szuszogása kísért. A testéből áramlott a meleg, ami engem is felmelegített és továbbra is a hajamat piszkálta.

Mindegy, hogy hol voltunk – a szobájában, egy sörtől bűzlő pubban vagy éppen itt, ahol a madár se járt... Mindenhol otthon éreztem magam, ahol vele voltam.

-Em...?- szólt halkan, hangja megremegett.

-Hm?- kérdeztem lustán, fejemet ismét felé fordítva.

-Emlékszel, mikor arról a srácról beszéltél, akibe szerelmes voltál?- kérdezte és közben homlokán apró ráncok gyűrődtek fel, ahogy felkészült mondanivalójára.

Még mindig az vagyok.

-Igen, miért?- hangom megremegett, de álltam pillantását.

-Hogy szerettél ki belőle?- kérdezte már-már kétségbeesetten, amitől megszakadt a szívem.

-Nem szerettem ki belőle...- sóhajtottam fel, mélyen zöld szemeibe nézve.- Csak elfogadtam, hogy sose fog elmúlni. És továbbléptem.- válaszoltam és egy kis részem... egy apró, reménnyel teli porcikám azon fohászkodott, hogy rajtam akarjon túlesni.

Mert az azt jelentené, hogy valamikor ő is érezte, amit én érzek.

2010. október 11.

-Csak vedd fel azt az átkozott telefont!- kiabálta apa, a lépcső aljánál állva. A feje már teljesen elvörösödött és ez egy jel volt, hogy elkezdhetnék félni.