HOME h.s. (hungarian)

2. Fejezet

2008. augusztus 30.

Harry: oké, válassz te egyet. Én feladom.

Halkan felnevettem az ágyamban fekve. Telefonomat a hasamra tettem és lustán nyomkodni kezdtem a távirányítót, valamilyen nézhető műsor után kutatva. Húsz csatorna után hangosan fújtatva cseréltem le a kapcsolót a telefonra és válaszoltam Harrynek.

Emma: lehet, hogy egyszerűbb lenne, ha egy helyen lennénk.

Emma: mégis kik filmeznek együtt, akik valójában nincsenek is... együtt?

-Ne... Ne ne ne!- szemeimet és számat összeszorítva feküdtem, miután a lehető leggyorsabban nyomtam meg a küldés gombot, gondolkodás nélkül.

Szokásom volt túlgondolni és túlelemezni még akár a legjelentéktelenebb dolgokat is, és jelen esetben, legszívesebben elástam volna magam, amiért ennyire kétértelmű üzenetet küldtem neki.

Emma Hart nyomorúságos élete, emberek! Néha tapsot érdemelnék, amiért túlélek egy napot.

A telefonom rezgett egyet, jelezve Harry válaszát, de képtelen voltam egyből rávenni magam, hogy beleolvassak. Biztosra vettem, hogy egy életre elűztem magamtól.

Harry: néha szörnyen negatív vagy.

Harry: de... az egyik adón a Blöfföt játsszák.

Harry: kérlek, mondd, hogy szereted azt a filmet.

Harry: vagy végleg levetem magam a házunk tetejéről.

Ismét nevettem az üzenetén és tudtam, hogy valami mást is jelent a pillanatnyi boldogságnál az egyre inkább melengető érzés bennem. Az utóbbi három napban nem telt el olyan perc, hogy ne gondoltam volna rá, vagy ne beszéltem volna vele, amit egyébként Amynek köszönhetek - miután elfelejtettünk bármilyen elérhetőségi címet is cserélni Harryvel.

A tévét tovább kapcsolgattam, amíg meg nem találtam a filmet, majd egy bujkáló mosollyal az arcomon, válaszoltam neki.

Emma: te pedig túlságosan drámai tudsz lenni. Az esetek többségében.

Emma: állandóan.

Harry: nehéz eset vagy csak.

Emma: egyébként ez a kedvenc filmem.

Emma: és most úgy teszek, mintha el se olvastam volna az utolsó üzeneted.

Harry: és még érzékeny is.

Harry: kezdem egyre inkább megismerni az igazi Emma Hart jellemét.

Emma: hihetetlenül idegesítő tudsz lenni.

Emma: állandóan.

Harry: állandóan?

Emma: állandóan.

-Lassan egy óra!- apa hirtelen nyitott be a szobába, kizökkentve a beszélgetésből, amibe könnyen belemerültem volna.

-Apa...!- szem forgatva ültem fel az ágyban és nyomatékosan néztem rá, de továbbra is az ajtóban állt.

-Kapcsold ki a tévét, Emma! Késő van már!- szólt rám szigorúan, majd a telefonomra nézett, ami a kezemben volt és rezgett egyet.- És azt is tedd el!- emelte meg a hangját, majd kiment a szobából.