29. Fejezet

2K 148 19

2013. július 10.


néha azokért az érzésekért utáljuk önmagunkat,

amiket figyelmen kívül hagyunk.

talán pont ez a probléma,

hogy nem hallgatunk magunkra,

míg már túl késő nem lesz.


Halkan hümmögve lapoztam egyet a könyvben, amit közel egy órája bújtam már. A könyvben, amit minden szabad percemben a kezemben szorongattam és minden egyes szava egyenesen a szívembe vájta magát, mintha egy tőr lett volna, ami minden újabb oldal után még mélyebbre hatolt a mellkasomban.


és volt valami

mélységesen ismerős benne,

mintha a lelkem már találkozott volna az övével

több évvel ezelőtt és a

kezeim megérintették volna bőrét

mielőtt ujjaim megízlelhették testét.


Talán mind közül ez volt a kedvencem, mert egy lényegtelen rész a szívem mélyén azt súgta, hogy ezt rólad írta, rád gondolt, mikor megírta ezeket a sorokat! De már így is túlságosan beleszerettem minden szavába, így egyáltalán nem hiányzott, hogy hallgassak magamra és olyan dolgokat képzeljek bele az egészbe, ami valójában nem is igaz.

Ezért inkább csak tovább lapoztam, míg egyre sötétebb nem lett az üres hotelszobában és Harryre gondoltam, ahogy az asztalánál ülve – ugyanúgy az éjszaka közepén – megengedte, hogy egyszer, láthassak a lelkéből egy darabot.

És ennél csodálatosabb és gyönyörűbb dolgot, nem igen tudtam elképzelni.


2013. július 26.


Nagyobb volt a hangzavar, mint egy átlagos koncert közben. Bár nem tudtam hibáztatni az embereket – minden este így indult. De ahogy Ed a színpadra tette a lábát, minden elcsendesedett, és egyedül csak rá figyelt mindenki.

És most, ahogy a telefont az egyik fülemhez tapasztottam, és másik fülemet befogva jártam fel és alá a színpad mögött azt kívántam, bár elindult volna már a koncert.

-Hogy érted, hogy egy kicsit késel, Louis? Pár perc és kezdődik a koncert!- emeltem meg hangomat, csak hogy biztosan hallja. Részben pedig azért, mert Louis szokásosan ezt váltotta ki belőlem.

-Nyugalom, csak pár perc az egész.- csitítgatott vidáman, közben hallani lehetett az autók zaját a háttérben.

Remek. Legalább már elindult.

-A kanapén feküdtél, mikor elindultunk. Nem értem, hogy nem volt időd időben elindulni, mindenki közül te tudod a legjobban itt, hogy mekkora a dugó és- hadarni kezdtem, de Louis a szavamba vágott.

-Nyugodj le asszony, van egy meglepetésem számodra, ezért vagyok késésben!- emelte meg ezúttal ő is hangját egy elnyújtott, hangos dudaszónak köszönhetően.

A színpad elől jövő sikolyok sem javítottak a beszélgetésünkön.

-A héten bőven elég volt a meglepetéseidből.- válaszoltam keserű hangon, de nem tudtam utána visszatartani nevetésem. Sajnos az emlékezetembe égett, ahogy ijedt arccal áll a szobában, teljesen pucéran, mikor három napja megérkeztünk hozzá. Természetesen megfeledkezett róla, hogy Eddel egész héten nála leszünk így kisebb meglepetés érte, mikor megérkeztünk – és persze minket is.

HOME h.s. (hungarian)Where stories live. Discover now