1. Fejezet

5K 187 0


2008. augusztus 27.


A házunk előtt ültem a padkán. A térdeim már sajogtak a hosszú percek óta tartó ücsörgéstől, kezemmel unottan könyököltem térdemen, az arcom pedig már majd' szétfojt, ahogy rajta pihentettem a fejem.

Eszméletlen hőség volt és Amy már több mint tíz perce késett. Nem mintha siettem volna bárhová is. Utáltam ismerkedni és a gyomrom már kora délután óta görcsbe rándult, akárhányszor csak eszembe jutott, hogy ma este csak Amy arca lesz az egyetlen ismerős a társaságban. Képtelen voltam megjegyezni mások nevét elsőre, bemutatkozáskor annyira leköt, hogy a sajátomat mondjam, hogy mindig lekések arról, hogy ne csak halljam, de fel is fogjam a másikét. Ezek után pedig jön a kínos csönd, amikor már annyira kellemetlen - sőt, jó párszor elgondolkoztam rajta, hogy fizikai fájdalmat is képes e okozni - a társaságom, hogy a másik fél inkább úgy dönt, hogy tovább áll. Nem hibáztatom őket, soha. Amúgy sem vagyok az a locsogós fajta.

Hangosat sóhajtottam és a nadrágom szárát piszkáltam, kedvenc sportcipőm orrára függesztve tekintetem. Percekkel később lépteket hallottam az üres utcában, fejemet felkapva pillantottam meg Amyt, alig pár lépésnyire tőlem.

-Tudom, tudom! Ne nézz ilyen csúnyán!- kezeit felemelve védekezett, de szája sarkában ott lapult egy halvány mosoly. Tudta jól, hogy utálom, ha valaki késik.- Őrültek háza van otthon.- sóhajtott fel és immár velem szemben állt, csupán csak fél lépésnyire tőlem. Fejemet felé emeltem, a napot kitakarva előlem beszélt tovább hozzám.- Az apám hazajött és most megállás nélkül megy a cirkusz.- szem forgatva tette csípőre kezeit és homlokráncolva nézett rám egy pillanatig.- Te levágattad a hajad?- kérdezte, orrát alig észrevehetően felhúzta és szemeit le sem vette a hajamról. Kezemet megragadta és felhúzott a földről, ujjai automatikusan szöszmötöltek a hajammal.

-Muszáj volt, egész nyáron azt hallgattam, hogy milyen hosszú.- vontam vállat és a lehető legészrevétlenebbül fogtam meg én is a végét és szinte kirázott a hideg, ahogy belegondoltam, mégis hogy állhat a frufru. Sose volt még frufrum és kitűzött célom volt minél előbb megnöveszteni ezt a borzadályt, ami a fejemen volt.

-Nem rossz.- halványan elmosolyodott és elrendezte a rakoncátlan szálakat a homlokomnál, szemei közben egyre jobban felcsillantak.

-Köszi.- motyogtam és végre befejezte a hajam piszkálását.

-Mehetünk?!- majdhogynem ugrott egyet örömében és belém karolva kezdett el húzni maga után.

-Miért ment haza az apád?- kérdeztem az orromat felhúzva.

Amy szülei már azóta elváltak, mióta csak az eszünket tudtuk. De az én szüleimmel ellentétben, akik csodával határos módon „békésen" váltak el, Amy szülei könyörtelenek voltak egymással.

-Valószínűleg, hogy felidegesítse anyát és hogy kioktassa, hogyan is kell kezelni egy tizenöt évest, míg ő a világ másik felén dolgozik és egyébként fogalma sincs semmiről.- Amyből csak úgy áradtak az iróniával megtoldott szavak, de az arca egy pillanatra sem rezdült meg.- Biztosra veheted, hogy fel sem tűnt neki, hogy megléptem.- nevetett és vállával gyengéden enyémnek lökte magát.- De ezt most hagyjuk. Ma jól kell érezni magunkat! Alig várom, hogy megismerd őket!- mosolygott tovább, ami szépen lassan az én arcomra is kiült.

A feszültségem egyből alább hagyott Amy társaságában, de ahogy közeledtünk a város széléhez, kezdett egyre jobban visszatérni. Nem tartottam a késő esti tűzrakástól, vagy, hogy valószínűleg az éjszakai órákban kell valahogy visszaosonnom a házunkba. Egyedül csak attól féltem, hogy Amy barátai nem fognak egy hajszálnyit se kedvelni. Napok óta csak róluk beszélt és titokban talán még reménykedtem is benne, hogy nekem is ilyen kapcsolatom lesz velük, mint neki.

HOME h.s. (hungarian)Where stories live. Discover now