7. Fejezet

2.3K 143 1

2009. január 15.


A rádió halkan szólt a pékség előteréből, amit a nevetésünk könnyen túlharsogott. Már este hét óra is elmúlhatott, a kinti sötétség túlságosan is megszokottnak tűnt már, hogy az ember eldönthesse, valójában mennyi lehetett az idő. A pékség már órákkal ezelőtt bezárt, köszönhetően az igen szegényes forgalomnak, amit az egyre jobban növekvő hótakaró okozott. A tanítást még kora reggel megszüntették mára és bár Harrynek ettől függetlenül délután dolgoznia kellett, úgy tűnik, a szerencse az ő oldalára is átpártolt, még ha csak pár órára is.

Pár üzenet és több órának tűnő séta után a hóban, a pékségben találtam magam én is.

-Csak pár perc lesz, Em.- villantotta felém lélegzetelállító mosolyát.

-Harry...- mordultam fel, fejemet a plafon felé emelve. Biztos voltam benne, hogy a lábaim már kékre fagytak és a kabátomra esett hó mennyiségnek köszönhetően olyan voltam, mint egy hóember.

A tekintetünk ismét összetalálkozott és valószínűleg nem is én lettem volna, ha nem sóhajtok fel elvesztve a meg se kezdett vitánkat. Fejemmel gyengén bólintottam, megengedve magamnak egy szemforgatást, míg ő diadalittasan elvigyorodott.

-Rendben.- morogtam, felkönyökölve a pultra.- De előbb kérek egy forró csokit. És hazafelé még egy fél másodpercre sem állsz meg!- pillantottam rá nyomatékosan. Kezével csak legyintett és lazán megvonva vállát bólintott.

-Talán mégsem kellett volna idehívnom téged.- dünnyögte és a pult mögé sétált.

-Késő bánat, Styles.- vigyorogtam és ő elkezdte készíteni a forró csokimat.

Így történt, hogy körülbelül fél órával és egy bögre forró csokival később már hátul voltunk a konyhán. A kezdetleges takarításunk hamar kudarcba fulladt, mikor Harry arcán landolt egy kevés liszt, ami a pulton maradt.

Az alkalom szalaszthatatlan volt, ahogy megpillantottam, de velem ellentétben, Harry annyira nem tudott nevetni.

-Szóval így játszunk?- kérdezte, de inkább hangzott kijelentésnek, miközben az arcát törölte tenyerével. A seprű, ami alig egy perce még a másik kezében volt a padlón landolt egy hangos csattanással kísérve és még pislogni sem volt időm, mielőtt Harry az én arcomat is összekente. A hangom visszhangzott a falak között, ahogy felsikkantottam és az arcomhoz kaptam. Kezét végighúzta a hajamon is, gondoskodva róla, hogy az egész fejem lisztes legyen.

-Harry!- próbáltam a lehető legsértettebben ránézni, de ahogy összetalálkozott a tekintetünk, mindketten hangos nevetésben törtünk ki.

Derekam a pultnak nyomódott, ahogy annak háttal fordultam, kezeim pedig a lehető legészrevétlenebbül csúsztak a maradék liszt irányába.

-Em, fejezd be!- nevetett Harry, fejét ingatva, futólag kezeimre pillantva.- Em!- emelte meg hangját, de még mindig nevetett. A kezem már a levegőben volt, mikor a csuklómat megragadva lépett hozzám közelebb, teljesen a pultnak szorítva. A levegő a torkomon akadt, amint egymáshoz értünk, egy tapodtat sem mozdultam - csak hatalmas, kikerekedett szemekkel néztem fel rá, míg a nevetése egyre jobban el nem halkult.

És utána már csak a halk, lassú zene szólt az előtérből, körbezengve az egész pékséget. Nem mozdult ő sem. Nem engedett el, nem lépett hátrébb. Egyenesen a szemeimbe nézett, a szívem pedig akkorákat dobbant, hogy attól féltem, kiszakad a mellkasom. Remegve vettem levegőt, zöld szemei pedig egy fél másodpercre - vagy talán még annyira se - ajkaimra tévedtek.

HOME h.s. (hungarian)Where stories live. Discover now