Méreg (Sophia Gift I-IV. és V. és VI. vázlat)

Titkos szentély (Part 11)

– Nem tűnsz túl... bizakodónak. – Nem válaszolt azonnal, mintha nem tudná eldönteni, mit is mondjon. Végül sóhajtott.

– Nem akarlak elveszíteni – suttogta. Határozottan nem túl bíztató.

– Hallottam néhány ijesztő történetet, de... tényleg ilyen rossz a helyzet?

– Nem tudok olyan esetet, egyetlen egyet sem, ahol nem farkas anya túlélte a kölyök születését. Az előfordult, hogy korán elveszítette, de ha eljut a szülésig... Körbe telefonáltam, megkérdeztem minden alfát, akit ismerek.

– Egyetlen kivétel se?

– Egy sem.

– Szívás. És mi van, ha a kicsi nem farkas. Van rá esély, nem?

– Esély? Esély az van. – A hangja keserű volt. Nem igazán hisz ebben a lehetőségben. A kérdés már csak az, én mennyire hiszek benne. Hisz, hát na, én nem vagyok ember. Legalább is nem teljesen. Nem tudok sok sámán-boszorkány-sárkány csajról. Vagy váltó-boszorkány-sárkány? – Meg akarod tartani. – Nem kérdés volt.

– Nem tudom. Igazából még nem gondoltam végig. Szerintem még azt sem fogtam fel teljesen, hogy várandós vagyok. Még az is fura, hogy ezt a mondatot hangosan kimondtam. Mi lenne, ha adnál pár napot. – Hisz mégis csak egy új életről van szó. Ó, Egek. Fiatal vagyok én még ehhez. Lehet, fel kellene hívnom néhány volt gimis osztálytársamat. Háromnak is van már gyereke. Az egyik (kettő) egy pár, gimis szerelem, a másik lány meg egy idősebb sráchoz ment hozzá. Töltögetik föl a képeket azokról a pólyás pöttöm pockokról, és mindenki el van ájulva, hogy milyen cukik meg gyönyörűek. Azt elhiszem, hogy a szüleiknek ők a legszebbek, de ha őszinte akarok lenni, egyikőjük babája sem egy szépség.

– Most még könnyebb lenne. – Mintha csak egy kósza gondolat lenne, Geri szinte hang nélkül beszélt.

– Nem fogok ebben azonnal dönteni csak azért, mert nekem úgy könnyebb lenne. Még azért sem, hogy neked könnyebb legyen. Adj pár napot, kérlek. – Az arcát a hajamba temette és mélyet lélegzett.

– Rendben. Csak ne tűnj el. – Majdnem rávágtam, hogy nem fogok, de az elmúlt időszak fényében, ez nem rajtam fog múlni.

– Igyekezni fogok. – Felnevetett. Röviden, szárazon.

– Nem mondhattad volna azt, hogy 'rendben, nem tűnök el'?

– Nem ígérek olyat, amit nem tudok betartani. Az utóbbi hónapokban többször raboltak el, mint az egészséges lenne.

– Igaz.

– No, akkor most irány a munka. – Engedett fölállni. Előbányásztam a szellőztetőből vett mintát a szekrényből, ahová korábban rejtettem. Meg akkor már dobtam Gerinek egy felsőt. Hosszú ujjút, biztos, ami biztos.

– Nem kéne aludnod? – Már az ajtóban álltam, de ő még nem mozdult.

– Nem. Te nem jössz?

– Hova? – kérdezte zavartan, az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül.

– A laborba, hova máshova? – Semmi. Őrület.

– Tudnom kéne, milyen laborról beszélsz?

– És én még azt hittem... Nem szoktak a farkasaid egy titkos szobáról beszélni, ahol a gonosz terveimet szövögetem? – Fölugrott az ágyról és az arcára egy lelkes kisfiú izgatottsága költözött. Na, valami ilyen reakcióra vártam.

– A boszibarlang? – Boszibarlang. Hjah. Ennél kicsit ékesszólóbbat reméltem.

– Miért barlang. – Vállat vont.

– A házban nincs. Marad a föld alatt.

– Ki szerint?

– Ben és azok, akik még bejáratosak hozzád. – Miért nem lepődtem meg. Kinyújtottam felé a kezem és Geri megfogta. Magam után húztam ki a hálóból, ki a házból.

Sötét volt, az ég borús, csak Holló szobájában égett a villany. Ő, meg Gerő, a kis mágus a tündérveremből, még mindig nálam vendégeskedett. Abban a két vendégszobán és egy fürdőn osztozkodtak, amit változatlanul hagytam a felújítás során. Ezeken és az üvegházon kívül az egész épület építési terület.

Az üvegház a ház oldalában indul, a bejárata a fal melletti kis, rozsdás acélajtó. Csak kívül rozsdás, a védelmi szerepét tökéletesen biztosítja anélkül, hogy túl feltűnő lenne. A talajszinttől két és fél méter magasságban vasbeton fal alkotja az üvegházat, fölötte többrétegű ütésálló, átlátszatlan üveg acélvázzal. Talán golyóálló is, arra már nem emlékszem. Mindenesetre iszonyatosan drága volt.

– Azt hittem, senki sem mehet be az üvegházba – szólalt meg Geri, mikor a kezébe adtam a mintás üveget és kinyitottam az első zárat. – Mintha valami halálos fenyegetéseket említettél volna.

Kinyitottam a másik két zárat, majd beléptem az alig két négyzetméteres betonfalú kis szobába, ami elválasztotta az üvegház belsejét a külső tértől. Kiiktattam a riasztót is, mind a két külön rendszert. Nem a betörőktől féltettem a benti dolgokat, hanem a betörők egészségét a benti dolgoktól. Nem hiányzott, hogy néhány halott, meggárgyult vagy egyéb bajban szenvedő bűnöző felhívja rám a figyelmet.

– Csak ne engedd el a kezem. – Behúztam őt is a szobába és bezártam magunk után a külső ajtót. – Így elméletileg azonnal megszabadítalak minden... káros anyagtól, amivel kapcsolatba kerülsz.

– Mi ez?

– Légzsilip.

– Minek?

– Bent tartani a háziállataimat. – Felkapcsoltam egy kis lámpát, ami az egyik falról lógott és szembefordultam Gerivel. – Ne engedd el a kezem. Ne nyúlj semmihez, ne érj hozzá semmihez, ne nyelj le semmit, nyilván. Ne szagolgass semmit túl közelről, ne hagyd, hogy bármi megcsípjen vagy megharapjon, ne idegesítsd fel az állatokat és ne engedd el a kezem. Oké? Ez a legfontosabb. Ne engedd el, csak ha én azt mondom, hogy szabad. – Félredöntött fejjel nézett le rám.

– Hirtelen nagyon komolynak látszol.

– Ha elengeded a kezem, meghalsz. Na jó, lehet, hogy te nem. A legtöbb dolog nem olyan veszélyes egy farkasra, mint egy emberre, de már biztosan tudjuk, hogy titeket is meg lehet mérgezni és nem kockáztatnék.

– Akkor miért viszel be? – Most én döntöttem oldalra a fejem.

– Azt hittem szeretnéd látni a titkos szentélyemet – mosolyogtam rá. – Tudni, mivel töltöm az időmet, meg ilyesmik. Amiket az emberek tudni szoktak a barátnőjükről. A labor is odabent van.

– Miért?

– Mert szeretem biztos helyen tudni a cuccaimat. Az üvegházon gyakorlatilag nem lehet átjutni. – Egy darabig nem szólt, csak méricskélt azokkal a hihetetlenül meleg szürke szemeivel. Hogy lehet a szürke meleg? Mintha a gondolataimba próbálna látni. Legalább nem ténylegesen a gondolataim közt kotorászott, jó fiú.

– Rendben. Nem engedem el a kezed.

– Jó fiú. – Már nyúltam is a belső ajtó reteszéért.

– Köszönöm. – Megtorpantam.

– Mit?

– Hogy megmutatod. – Csak tudnám, most miért pirultam el. Felhúztam a reteszt és kitártam az ajtót. Mögötte fóliacsíkok takarták a kilátást. Vagyis a belátást. Bal kézzel megszorítottam Geri kezét és betoltam a sötét üvegházba, jobb kézzel becsuktam magunk mögött a belső ajtót is, és arrébb tereltem néhány fóliaszalagot az útból, végül fölkapcsoltam a világítást.

wp2018jún30