– Caleb úrfi! Pszt! – hallotta Wickham hangját napokkal később, egyik éjjel. – Caleb úrfi.
A Segítő az arcához lebegett, meleg fényével ébresztve a fiút. Ám olyan fáradt volt, hogy úgy döntött, nem felel a hívásra, ám a lélek nem tágított tőle.
– Úrfi! – morgott rá Wickham.
– Mi bajod már? – suttogta mérgesen. – Mi olyan fontos, hogy éjnek idején felébresztesz?
– Velem kell jönnöd.
– Megint? Wickham, az Elődök szerelmére, miért van az, hogy mindig titokzatos módon elrángatsz magaddal az éjszaka közepén. Nem lehetne nap közben? Nem akkor, amikor aludni akarok.
– Mindig csak a keresztkérdések, nem mindegy az neked? Kelj fel, és gyere! – sutyorgott Wickham.
Caleb lopva, a mellette alvó Salinae-re pillantott. A lány úgy tűnt, semmit sem vett észre abból, ami történt. Gyanította, hogy ebben Wickham keze van. Talán ő intézte úgy, hogy a lány mélyen szuszogva, takaróját lerúgva aludjon mellette. Olyan volt, akár egy dacos kisgyerek. Óvatosan, nehogy felébressze, betakarta és megpuszilta a fejét.
Szokásához híven, Wickham nem cukkolt a tettéért, de noszogatta, hogy siessen. Megvárta, míg elkészül, és ezután úgy röppent ki az ajtón, mint egy igazi lidércfény. Vezette őt az éjszakában, ahogy tette akkor is, mikor először vezette el Narionhoz.
Csakhogy ezúttal, a családi kriptához vitte a herceget. A kastély legeldugodtabb részén volt és szerencsére kevesen tudtak a létezéséről, főleg az ott jelentkező különleges mágikus energiákról. Sem Gregor, sem a csemetéi nem mehettek oda. Amikor odaért, a falon lévő öreg fáklyák maguktól lobbantak fel, mintha így köszöntötték volna őt.
– Milyen régen jártam itt – mondta mosolyogva. – De miért hoztál ide, Wickham?
– Én kértem meg rá. – szólalt meg egy másik hang.
Caleb ijedten fordult arra, ám az ott álló alak láttán csaknem elájult. Az előtte álló férfinek épp olyan kék szeme volt, mint neki, arcát halvány, de jól látható borosta keresztezte.
– Szervusz, Kicsi Harry! – üdvözölte kedvesen.
– Apu.
– Rég találkoztunk, igaz? – mosolygott.
– De..ez..hogy? – nézett körbe értetlenül. – Eddig sose jelentél meg nekem.
– Épp itt volt az ideje, nem igaz?
– Komolyan? – csóválta a fejét rosszallóan. – Jó, ezt biztos csak álmodom. Jóságos Szaturnusz, – suttogta morogva. – Egyszer lenne egy normális éjszakám. Komolyan, kezdek megőrülni. A halott apámmal társalgok. Ez...ilyen csak a könyvekben van.
– Zavartnak látszol, de hidd el, semmi rossz nincs abban, amit most látsz. Szükséged van rám, és most itt vagyok. Mondjuk sokat segített, hogy egy locsi-fecsi Segítő. De, – lépett közelebb Calebhez. – sosem hagytalak egyedül – érintette meg az amulettet, mire az ragyogni kezdett. – Itt vagyok, Harry! Mondd, mi nyomja a lelkedet?
– Mi nyomja a lelkemet? – tette fel újra a kérdést. – Lássuk csak, mondjuk az, hogy nem tudom mit csináljak. Néha, még most is úgy érzem, hogy felkészületlen vagyok. Hogy le vagyok maradva attól, akinek lennem kellene. Mindenki meg akarja mondani, mit csináljak, hogy vezessem a lázadást, de úgy érzem összeroppanok a súly alatt. És olyan dolgok történnek velem, amiket nem értek, és nem tudok megmagyarázni. Olyan erő van a kezemben, amit félek használni. Gyógyító vagyok, mint te. Közben folyamatosan nő azoknak a száma, akik miattam haltak meg. Nem tudom, hogy csináljam, és te sem vagy itt, hogy taníts.
– Azt hiszed, én tudtam, mit kell tennem? Az, hogy milyen vezető, herceg, vagy király leszel rajtad áll. Nem a könyvek, vagy az udvari praktikák fogják megsúgni, hogy készülj fel. Látom, hogy félsz, kisfiam.
– Szerinted, nincs okom rá?
– Gyerekkorod óta hagytad, hogy a félelem irányítsa az életed. Emiatt azt sem látod, ki vagy valójában. Hogy mire vagy hivatott.
– Ami nem más, mint...
– Erre csak egy ember válaszolhat, kisfiam. És az te vagy.
– De én nem akartam ezt! Apa, én nem tudom, mit tegyek.
– Dehogynem. – bíztatta kuncogva a nagyherceg. – Már az első lélegzeteddel lázadtál a Sors ellen. Emlékszem, – kezdett lassan sétálni Caleb körül. – mennyire boldog voltam, mikor anyád elmondta, hogy gyermeket vár. Végtelenül boldog. Egy igazi kis csoda voltál. Nem számítottunk rád, de te itt voltált és mikor megszülettél, végtelenül örültünk neked.
– De a bábák elvettek tőletek.
– A te érdekedben. Azt mondták, hogy a harmadik születésnapod sem éred meg, most mégis itt állsz előttem. Ahogy megjósoltam, mert tudtam, hogy nem fogod feladni és igazam lett. Lázadónak születtél, ez nem is kérdés.
– Egyedül ezt nem tudom megcsinálni.
– Akkor állj meg, és nézz körül egy kicsit. – javasolta a nagyherceg sejtelmesen. – Akkor jössz rá, hogy nem vagy egyedül. Sose voltál, és ne kételkedj az erődben. Vagy ezerszer bebizonyítottad, hogy erős vagy.
Caleb csak megadóan sóhajtott, majd a férfira nézett.
– Piszkosul hiányzol. – mondta a szemébe nézve.
A nagyherceg csak gyengéden az arcához ért, de ő csak hideget érzett. Mintha egy szellem lett volna.
– Te is nekem, Kisherceg! – mondta. – Bármit megadnék, hogy megölelhesselek, de – vonta fel vállát tehetetlenül. – erre még várnom kell. Nehéz lesz, mert piszok türelmetlen vagyok. De hosszú-hosszú élet vár rád, Harry!
– Caleb! – javította ki. – Már mindenki így hív.
– Bánom is én. – legyintett hanyagul a nagyherceg. – Nekem, te örökre Harry maradsz.
Amikor felébredt, örült, hogy ha az álmaimban is, de láthatta az apját. Talán ez volt, amire a leginkább szüksége volt.
A nagyherceg arra próbált rávilágítani, hogy olykor mindenki megbotlik az útján, vagy épp eltéved. Elbizonytalanodhat és ahhoz, hogy folytatni tudja, segítségre van szüksége.
Ahogy az ablaknál ülve a teáját kortyolgatta, arra gondolt, mennyit változott az ébredése óta. Miután meggyógyult sok mindentől félt. Az alvás, a sötét, kihalt helyek, de még a gróf házának folyosói is megijesztették. Cirio azért volt mindig mellette, de még így is attól tartott, hogy a legkisebb dolgoktól is pánikrohamot kaphat, vagy újra élhette azt, ami vele történt.
Emlékezett arra, az időszakra, mikor a legkisebb érintésre is összerezzent, vagy a frász kerülgette attól, hogy megöleljék, vagy szeressék. De visszagondolva, megértette, hogy azért viselkedett így, mert időre volt szüksége és ezt, meg is kapta.
Erről beszélt Salinae-vel is, aki kócos hajjal, fáradtan csoszogott ki hozzá. Rögtön az első kérdése az volt, hogy ő sosem alszik? Erre csak vigyorogva azt felelte, hogy majd a lázadóknál megszokja a korán kelést. Ahogy azt is, hogy az emberek másképp tekintenek rá. Egy idő után hősnek látják majd.
– Jóságos Hekáté – nyafogott Salinae. – Akkor bárdok fognak énekelni rólam? Verseket írnak a szépségemről és kettőnk hősi tetteiről?
Caleb úgy nevetett, hogy majdnem kiköpte a teáját. Salinae hajlamos volt a szarkazmusra és a reggeli kávéja előtt bizony tudott morogni.
– Tudod, ha olyan kappan hangúak lesznek, mint Eric, akkor kihagynám. – kacagott. – Főleg, ha felönt a garatra.
– Gondolom ehhez is hozzá kell szoknom majd. Ugye? – kérdezte Salinae. – Bevallom, – nézett ki az ablakon – egy kicsit félek. Hiába ismernek a barátaid, az emberek szemében örökre Gregor lánya leszek.
– Majd bebizonyítjuk, hogy több van a név mögött – fogta meg a kezét. – És ezúttal, nem fogunk úgy szerencsétlenkedni, mint azelőtt. Főleg, amikor elmondtam neked, hogy szeretlek. Az nagyon kínos volt.
– És én azt nem láttam? – szólt közbe az ajtón belépő Eric.
– Na, csak ide evett titeket a rossebb! – állt fel a reggelizőasztal mellől Caleb. – Megéreztétek a reggeli illatát, mi? Mi a helyzet, fiúk? – csapott bele a barátai tenyerébe és fél karjával megölelte őket.
– Jöttünk, ahogy tudtunk, Pajtikám. Minden rendben veled?
– Igen.
– A rabok miatt nem kell aggódnod. Akik nem sérültek súlyosan, már haza is mentek a családjukhoz. Aztán segítettünk nekik, elrejtőzni a gárdisták szeme elől. – magyarázta Nathaniel. – A doktor pedig ápolja a sérülteket. Köztük azt a lányt is, akit megmentettél.
– Hogy van?
– Nagyon sovány és több ujját is eltörték. Borzalmas dolgokat mesélt nekem arról, miket tettek velük, de megtudtam a nevét. Annie. Annie Force.
– Nate-nek tetszik a csaj! – magyarázta Eric, egy zsömlét nyámmogva.
– Szolgáld ki magad, kuzin. – jegyezte meg szarkasztikusan Caleb.
– Komolyan, Eric? – hőzöngött Nathaniel. – Most ettél.
– Második reggeli! – tárta szét a kezét Eric csámcsogva.
– Jól van, te hobbitok gyöngye, de ha szőrös a lábad, karddal szabadítalak meg a bundától. Csak szólok.
– Én is szeretlek, Pajtikám! – kacsintott rá a szőke lovag tanonc. – Apropó, Kisherceg! – nézett Calebre. – Ő, mit keres itt? – mutatott Salinae-re.
– Úgyis tudjátok. – mosolygott sejtelmesen a barátaira.
– Nem úgy volt, hogy nem beszéltek?
– Azóta változott a helyzet.
– Sejtem, hogy – morogta Eric. – Uh, alma! – nyúlt a gyümölcsöstál tetején lévő piros, lédús finomságért és nagyot harapott belőle. – Remélem, azért még nem leszek nagybácsi.
– Eric! – figyelmeztette Caleb. – A paraszt énedet hagyd odakint, ha Linae-ről beszélsz. Kösz!
– Nyau! Karmokat vissza, Kisherceg – nevetett a fiú teli pofával.
– Akkor viselkedj! – szólt Caleb. – Ez nem a gyerekszoba.
– Értettem, Kapitány! – tisztelgett röhögve a szőke fiú. – De lenne egy utolsó kérdésem, ha nem bánod.
– Neked mindig.
– A kis boszi marad? – mutatott Salinae-re. – Lázadó lett?
Caleb a barátnőjére nézett, ahogy a szobában mindenki.
Gregor lánya hol az egyik, hol a másik lázadóra nézett. Otthont, biztonságot, családot ajánlottak neki. Egy helyet, ahol biztonságban lehetett, azzal, akit szeretett. Ám a herceg azt akarta, hogy ő döntsön és ő mondja ki azokat a bizonyos szavakat.
– Igen. – felelte végül. – A kis boszi lázadó lett.
Néhány másodpercig néma csend állt be a palota falai közt, aztán Eric felpattant, örömében felkiáltott, majd odaszaladt a lányhoz és hevesen magához szorította.
– Isten hozott köztünk, kislány! – mondta boldogan. – Szívás, muci! De imádni fogod.