Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

21. fejezet

Bár Salinae nagy vallomást tett a fiúnak, néhány órával később már néma csend borult a kunyhóra. Talán az ismeretlen környezettől, vagy a vihartól, de Salinae képtelen volt aludni. Az álmai belülről gyötörték.

A rossz emlékek, a pánik sötét fátyolként nehezedtek rá. Otromba, karmos kísértetként kúsztak be a ház repedésein, a mellkasába nyúltak, hogy összeroppantsák a szívét, de akadt, amelyiknek csontos ujja a nyaka köré tekeredett. Nem kapott levegőt, csak nyöszörögni tudott.

Álmában látta, ahogy a bátyja katonái rájuk támadnak, hallotta, ahogy Caleb üvölt a fájdalomtól és a saját kétségbeesett sikolya visszhangzott a fülében, amikor a fiúért sírt.

- Salinae? - hallotta barátja rémült hangját.

- Caleb! - kiáltott érte, de a valóságban csak nyöszörögte a fiú nevét.

A fiú ott ült mellette, arra riadt fel, hogy kedvese sírt álmában és őt hívta. Azonnal felébredt és megpróbált segíteni rajta. Megérintette az arcát, remélve, hogy ezzel nem rémíti halálra a boszorkányt. Segítőik eközben fényükkel próbáltak segíteni, de úgy tűnt az álmok nem eresztik a lányt.

- Salinae! Kicsim, - szólt riadtan Caleb.

Ekkor a lány hirtelen levegő után kapott és felriadt álmából. Zihálva nézett körbe, majd mikor meglátta Calebet, gondolkodás nélkül magához szorította a herceget.

- Csss, semmi baj. Itt vagyok! - suttogta barátja. - Csak álmodtad, már vége.

- Olyan iszonyú volt - csimpaszkodott bele a lány, vállába fúrva arcát.

- Nyugodj meg. - simított végig a haján. - Itt vagyok veled. Nem bánthat senki.

- Azt álmodtam, hogy ránk támadtak, és megöltek téged.

Ezeket a szavakat hallva Caleb összeszorította szemét. Ez ugyanis nem álom volt, sokkal inkább egy emlék, de nem szólt közbe, hagyta, hogy Salinae kibeszélje magából a gondokat.

- Üvöltöttem, de senki sem segített, én pedig nem menthettelek meg.

- Salinae - mondta halkan. - Az nem álom volt...

- Mi? - nézett rá értetlenül a lány.

Caleb csak lesütött szemmel ült előtte, mire a hercegnő gyorsan körbenézett a házban. Tudta, hogy a Táborban vannak, de valami furcsa volt. Nem Caleb szobájában aludtak, és ő sem emlékezett arra, hogy mit keres ott. Aztán észrevette a jegygyűrűjét, aminek a csillogása, mintha mindent eszébe jutatott volna. Akkor fogta magát, takaróját félredobva az ajtóhoz sietett.

- Linae! - szólt utána Caleb, ám a lány meg sem fordult.

Egy erősebb mozdulattal kinyitotta az ajtót és kiviharzott a szobából. A nagyherceg fia utána akart menni, ám Wickham az útját állta. Arra kérte, adjon neki egy kis időt, mert láthatóan felzaklatták a történtek, az, amit látott, vagy átélt. Ő mégis aggódott barátnőjéért. Nem akarta egyedül hagyni, hiszen szüksége volt rá.

Salinae az étkezőbe ment, ahol az asztalhoz ült és karjára dőlve sírni kezdett. Csak zokogott, hagyva, hogy az érzései szabadon száguldjanak és végre nyugalmat találjon. Wickelia egy pillanatra sem hagyta magára, csendesen ott lebegett mellette, akár egy kis tündér. Percekig csak a király lányának szipogását, a hüppögését lehetett hallani, aztán szép lassan megnyugodott, a lelkében dúló vihar elcsitult.

- Jobban vagy, Kisasszony? - kérdezte Segítője.

- Igen. Csak...szomjas vagyok - állt fel, egy poharat keresve.