Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

38.fejezet

Jay érkezésével megváltozott a kastélybéli élet. Roxanne kivirult, szinte csüngött kedvence minden szaván. Caleb és Salinae még annyit sem mertek, hogy egymás mellé álljanak, alig találkoztak esténként. A boszorkány rettegett „bátyjától". Lesütötte a szemét, ha tehette, mondvacsinált okokkal elhagyta a szobát. Félt az árulótól, ezt bárki láthatta.

Caleb aggódott érte.

Ugyan erejének és önkontrolljának köszönhetően nem bukott le, mégis gyanakvással figyelte Gregor fogadott fiának minden mozdulatát. De tudta, hogy az áruló is figyeli őt. És irigy rá. Látta a gyanakvó pillantásából és az örökös kétértelmű megjegyzéseiből. Ő mégis uralkodott magán. Nem szólt vissza. Nem adott okot arra, hogy Jay csak egy kicsit is befolyásolja Wyatt megítélését, az udvarban. Túl sokat dolgozott és olyan közel volt a cél. Nem hagyhatta, hogy tönkre tegye. Persze, továbbra is fenntartotta az illedelmes herceg látszatát, aki ügyesen bánt a szavakkal, ha már a vadászat nem volt az erőssége.

Ugyanakkor, a birodalomban megváltozott valami. A város utcáin járva, kocsmákban, fogadókban, de még az erdőben is lehetett hallani a lázadók sikeres küldetéseiről. Az emberek történeteket kezdtek mesélni a bátor ellenállókról, akik újra és újra borsot törtek a katonák és a gárdisták orra alá. Az emberek, ha csak suttogva is, de elkezdtek arról beszélni, hogy a Remény Fénye él. Caleb pedig mindezt mosolyogva hallgatta a csuklyája rejtekéből. Mert valahányszor sikerrel jártak, a barátai – és reményei szerint az emberek – bizalma is, csak erősebb lett iránta. Vezetőnek tekintették, az pedig, hogy Gregor számtalanszor morgott az emberei és a tisztjei ostobaságán, csak plusz jutalom volt.

Amikor barátaival visszavonultak a lakosztályába, nagyokat nevettek azon, ahogy Eric kiparodizálta a Zsarnok viselkedését. Egy nagy takarót magára terített palástként és forogva, morogva ült az egyik fotelben, ahogy Gregor ült faragott trónusán egy-egy rossz hír hallatán.

Nathaniel azonban nem nevetett. Sőt, annyira árnyéka volt önmagának, hogy barátai komolyan aggódtak érte. Alig beszélt, gyakran bámult ki az ablakon és sokszor a várost járta. Mintha nem lelt volna nyugtot Florian halála óta. Mintha azzal, hogy éjjel a város utcáit járja, megtalálhatná meggyilkolt tanítványát. Caleb pedig egyre csak aggódott barátjáért.

– Minden rendben? – zökkentette ki Salinae hangja a gondolataiból a herceget.

Ő csak megrázta a fejét, majd mosolyogva megpuszilta a lány homlokát válaszul. Késő este volt, egy újabb fárasztó nap után kedvese szobájában pihentek. A kandalló előtti szőnyegen ült, barátnője a karjai közt helyezkedett kényelembe. Órákig beszélgettek, arról, ami épp az eszükbe jutott. Olyan volt ez számára akár egy jutalom.

Bármikor együtt voltak, mindig ügyelt arra, hogy véletlenül se emlékeztesse Salinae-t a sok rosszra. Gyengéd szavakkal, kedves érintésekkel, vagy épp gesztusokkal akarta meggyógyítani a lelkét. És noha minden érintésük és pillantásuk arról árulkodott, hogy nem tudnak egymás nélkül élni, nem jellemezte őket a friss szerelmesek azon szokása, hogy lépten-nyomon egymásnak esnek. Igaz, ők már nem éppen voltak friss szerelmesek és a helyzet sem engedhette volna, hogy folyton csókokat lopjanak egymástól.

– Naten gondolkodtam – vallotta be a lánynak. – Látom, mennyire megviseli az, ami a tanítványával történt. Próbáltam beszélni vele, de teljesen magába zárkózott.

– Ennyire sokat jelentett neki az a fiú?

– Mint Freya nekem. – magyarázta Caleb. – Tudom, hagynom kéne, hogy egyedül dolgozza fel a veszteséget, de megőrjít, hogy nem segíthetek neki. Ő mindig ott volt velem, bármi történt, számíthattam rá. Még gyerekkorunkban is. Hisz meséltem neked, nem? – nézett az előttük táncoló lángokra a kandallóban. – Milliószor megvédett. Veréssel fenyegette a Táborban élő kölyköket, amikor kinevettek, csúfoltak, vagy épp korcsnak neveztek. Ő volt az én őrangyalom. A testvérem helyett a testvérem. Nekem pedig tehetetlenül végig kell néznem, hogy egyedül küzd a fájdalommal.