Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

35. fejezet

– Áruló kis szuka! – sziszegte utálkozva Black Rose a lányra mutatva.

– Salinae! – ismerte fel a lányt Caleb és rögtön mellette termett – Hogy kerülsz ide?

– Követett téged. Úgy! – felelte a bordély vezetője dühösen, gyűlölködve. – Épp az ajtónál hallgatózott, amikor elkaptam. Ki tudja, mit hallott!

– Nem esett bajod? – fogta két kezébe a lány arcát.

Aggódott érte, látta a tekintetében. Épp olyan gyengéden érintette meg az arcát, mint mikor a könyvtárban együtt voltak. Ahogy a kék szemébe nézett, nem számított hol vannak, vagy hogy sajgott a feje, felhorzsolódott a térde és megtiporták a büszkeségét. Caleb pillantásában minden ott volt, amiről egy lány álmodhatott. Csak megfogta a fiú kezét, ami az arcát érintette és gyengéden megcsóválta fejét válaszul. Ezer korbácsütést is elviselt korábban csak azért, hogy vele legyen, mi volt ez a kis esés ahhoz képest? Black Rose azonban kegyetlenül megzavarta a romantikus pillanatot.

– Örülhet, hogy nem az ujjait küldöm vissza az apjának. Csak úgy, ajándékba.

– Elég volt, Black Rose! – mordult rá szigorúan Caleb.

– Hogy vagy képes megérinteni azt a lányt, Caleb úrfi? Hogy vagy képes, kimondani a nevét? A karjaidba zárni?

– Te, hogy vagy képes bántani őt? – kérte számon a trónörökös mérgesen. – Elment az eszed?

– Azt kapta, amit megérdemelt.

Erre a kijelentésre Caleb felsegítette barátnőjét, majd óvatosan megpuszilta az arcát, Salinae úgy érezte elvörösödik. Aztán hallotta, hogy a fiú azt suttogja, mindjárt megoldja a dolgokat, ne féljen semmitől.

A herceg lassan, kimérten szövetségeséhez lépett. Black Rose dacos pillantással kihúzta magát, és szembenézett a fiúval. Olyan volt, akár egy kőszikla.

– Mondj legalább egy okot, hogy miért ne törjem el a kezed, itt és most? – tette fel a költői kérdést.

– Túl értékes vagyok a számodra, Kisherceg.

– Mindenki pótolható – felelte ridegen Caleb, farkasszemet nézve a nővel. – Az orchideát átadhatom Elliotnak is.

– Ez a lány a király gyermeke, még így is túl kegyes voltam hozzá.

– Ez a lány, az enyém.

Olyan más volt a hangja, nyoma sem volt benne annak a kedves fiúnak, akit Salinae ismert. Egy igazi herceg volt, olyan hatalommal, amiről sok ember csak álmodni sem mert. Salinae beleborzongott abba, ahogy a fiú a sajátjának nevezte. „Az enyém!" Nem tűrt ellenvetést. Egészen közel állt Black Rose-hoz és ráparancsolt a nőre, hogy nézzen rá, de olyan hangon, hogy az álarcos összerezzent.

– Jól jegyezd meg, ha még egyszer, akárcsak egy ujjal is hozzáérsz, azt is megbánod, hogy megszülettél – jósolta baljósan.

Black Rose merőn figyelte Domenico örökösét, majd gúnyosan meghajolt a fiú előtt. Alázatosan, szemét lesütve.

– Hercegem – gúnyolódott, majd egyszerűen elindult az ajtó felé, de arra ügyelt, mikor összenéztek Salinae-vel, hogy egy pillanatra rákacsintson.

„Csak megjátszotta magát, színjáték volt az egész" – gondolta a boszorkány.

Miután a kurtizán kiment, Caleb bezárta az ajtót és megkönnyebbülten sóhajtott.

– Jóságos Szaturnusz! – motyogta, fejét az átjárónak döntve. – Mi jön még? – motyogta, majd kék szemével a lányra nézett. – Jól vagy, Linae?