Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

20. fejezet

Salinae úgy döntött, segít Calebnek a vacsorával, elvégre nem csinálhatott mindent egyedül. Gyorsan összeszedték amit találtak a házban, és ha főúri lakomát nem is, egy levest összedobhattak belőle.

Nem igazán beszéltek, habár Caleb meglepetten figyelte, ahogy volt barátnője felakasztotta köpenyét egy közeli fogasra, aztán összekötötte hosszú haját és odaállt mellé.

– Mi az? – kérdezte, mikor észrevette, hogy nézi őt.

– Semmi. – vont vállat, majd visszatért a répa pucoláshoz. – Jaj, jut eszembe! Tennél fel vizet a teának? Csupa maszat a kezem.

– Persze. Hol van?

– Jobbról a második polc – felelte oda nézve.

– Megvan! – szólt Salinae.

A következő pillanatban azonban hatalmas csörömpölés hallatszott és a hercegnő rémült kiáltása. Amikor Caleb odanézett, látta, hogy a lány az arcát takarva áll a szekrény előtt, körülötte edények sokasága hevert. Úgy tűnt a nagy ijedtségen kívül nem történt nagyobb baj.

– Bocsánat – szabadkozott a boszorkány bűnbánóan nézve rá. – Csak ki akartam venni azt a fránya kannát.

– Oda se neki. Nem ütött meg semmi? – lépett oda Caleb.

– Nem, de...tényleg nagyon sajnálom. Ritkán vagyok ilyen ügyetlen.

– Ugyan már, ne szabadkozz. Seperc alatt megoldjuk. Amúgy is meg kéne javítanom azt az öreg polcot. – magyarázta a fiú, majd csettintett egyet az ujjával, mire az edények úgy röppentek vissza a helyükre, mintha láthatatlan zsinóron vezették volna.

– Így ni! – bólintott elégedett mosollyal.

Salinae azonban rá sem nézett, egyszerűen hátat fordított, hogy feltegye a kannát.

– Hogy találtál rá erre a kicsi lányra? – kérdezte halkan a fiútól.

– Az erdőben, – mesélte Caleb. – akkor már napok óta nem evett. Összeesett a fáradtságtól. Gondolom a szülei akkor dobták el maguktól. Komolyan felforr az agyvizem, ha erre gondolok. Ahelyett, hogy segítséget kértek volna, inkább egy elfuserált Jancsi és Juliskát alkalmazva, egyszerűen kidobták ezt a kislányt az erdőbe.

– Szóval megtaláltad és hazavitted, mint egy kóbor kiscicát.

– Hagytam volna a sorsára? – kérdezett vissza Caleb. – Szüksége volt rám, a lázadókra.

– Ó, ők ilyet is tudnak? Döbbenet! – jegyezte meg Salinae, de lehetetlen volt nem kihallani a gúnyt hangjában.

– Salinae! – szólt rá a fiú. – Kés van nálam, csak szólok.

– Jaj bocsánat – kapott szájához megjátszottan a lány. – Nem kéne a lázadókat szidnom. Buta boszi vagyok! Ej-ej, még máglyára kerülök.

– Mondhatsz akármint a lázadókról, de én szeretem őket. Befogadtak engem és igazi családot adtak nekem.

– Micsoda irgalom van bennük, egész meghatódtam – jegyezte meg Salinae. – Freyának a fajtája közt lenne a helye.

– Fajtá...– hüledezett Caleb, megrázva fejét. – Az Elődökre, hallod te magadat? Mi ez a duma? A koven semmivel sem jobb. Genevieve átmosta az agyad a hülyeségeivel?

– Nem, csak rávilágított pár dologra, és ahogy látom, igaza volt. Az átlag karashenek sosem fognak megtűrni minket, varázsvérűeket. Emlékezz csak vissza, mit műveltek korábban a magunkfajtával. Az ókori időkben mi voltunk a bölcsek, a javasasszonyok, aztán puff, eltelt pár év és a kitaszítottak névsorába írtak minket. Kívülállók lettünk. Szörnyetegek.