Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

5. fejezet

Bár el tudott volna képzelni jobb ébresztőt is, mint a kellemetlen rémálmot, mégis úgy gondolta ad egy esélyt a napnak. Noha már jó ideje fent volt, mégis ha lehunyta a szemét újra fel tudta idézni a rémségeket amiket látott. Halott barátai, édesanyja, sőt nevelőapja arcát, ahogy ott hevernek vértől borított ruhákban. Még akkor is borzongott, az emléktől.

Gyerekként megtanulta, hogy az álmoknak megvan a maguk jelentése, különösen akkor, ha felébredve emlékszünk rá. Csak épp azt nem tudta, hogy ez az álom mit jelenthetett. Talán azt, hogy végül elbukik?

Hogy akárcsak a többiek, ő is életét veszti, miután végig nézte a szerettei haláltusáját? Jay valóban befejezi, amit elkezdett? Nem tudta a választ, csak azt, hogy nem akarja sem átélni, sem pedig újra látni a borzalmakat.

Az erdőben sétálva követte az ismerős ösvényeket és figyelte, ahogy a közeli fák lehullajtják a leveleiket és színes utat képeztek a vándorok, vagy épp az olyan csavargók számára, mint amilyen ő is volt. Hajnalban még kevesen járták az erdőt, így nem kellett félnie a Rokop-gárdistáktól sem. Amikor megtalálta a tökéletes pontot, megállt, kezeit a szájához emelte és úgy hívta testvérét.

Röhejesnek hathatott, ahogy egy csaknem felnőtt férfi egy állat hangot utánzott az erdő egyik félreeső ösvényén, de Cirio mindig megismerte a hangját és egyszerűbb volt, mintha a nevét ismételgette volna. Várt pár percig, majd hallotta, ahogy a háta mögött megzörren az avar. Érezte, hogy valaki figyeli őt. Elmosolyodott, majd megfordult, hogy szembenézzen négylábú látogatójával, egy fehér farkassal, amely mélykék szemével őt nézte az egyik kidőlt fatörzsről.

– Se egy ölelés, semmi? – tárta szét kezét nevetve.

Az állat azonban nem ment oda hozzá, csak figyelte, fehér szőrrel borított fejét finoman oldalra billentette, mint aki nem érti mit mond. Pedig tudta, hogy Cirio az, és érti minden szavát.

Ahogy ott álltak, egymást bámulva. Egy pillanatra arra gondolt, míg ő távol volt, testvére annyira elmerült az állati létben, hogy végleg farkassá vált. Úgy méregette őt, akár egy ínyenc falatot és ettől meghűlt az ereiben a vér. Óvatosan hátrált az ordastól, mert jobbnak látta, ha nem tesz semmilyen hirtelen mozdulatot. Ám a következő pillanatban az állat rávetette magát és a földre teperte. Kiáltani sem volt ideje, a ragadozó a hasára ugrott és vicsorítva hajolt fölé, inkább lehunyta a szemét, felkészülve a legrosszabbra, ám sem a halál, sem a borotva éles fogak nem érték el őt. A farkas csak végignyalt az arcán.

Az érdes, rózsaszín nyelv újra meg újra végigsiklott az arcán, amitől akaratlanul is elnevette magát. Ekkor már szemernyi kétsége sem volt, hogy a testvére volt az, csak meg akarta tréfálni.

– Elég! – kacagott az öröm különös megnyilvánulásától. – Hagyd abba, tiszta nyál leszek. Cirio!

„Nem-nem. Megeszlek! Hamm, hamm."

– Hé, elég már! – kuncogott.

Nehezen letolta magáról a farkast, amely úgy viselkedett, akár egy bezsongott kölyökkutya. Körbejárta, ugrált örömében és a farkát annyira csóválta, hogy szinte külön életet élt. Vagy ezerszer öccse nyakába borult, ráugrott, nyaldosta. Egyre csak azt hajtogatta: „Megjött az öcsikém, megjött az öcsikém!"

Caleb csak nevetett rajta és nem győzte nyugtatgatni az örömtől majd kicsattanó testvérét. Ám mikor Cirio lenyugodott, csak letérdelt hozzá, kedveskedve megcirógatta a fülét, amit a farkas jóleső morgással díjazott.

– A szívbajt hoztad rám! – fedte meg kacagva. – Azt hittem egy igazi farkas akar nekem esni.

„Miért, szerinted én mi vagyok? Mezei nyúl?" kérdezte testvére.