Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

22. fejezet

Másnap reggel, Freya úgy ébredt, hogy Cirio hortyogott mellette, míg a házban isteni illat terjengett. Valaki egy édes, gyümölcsös illatút főzött, vagy épp sütött. A kis boszorkány felpattant és úgy, ahogy volt, mezítláb, kibontott hajjal sietve távozott a szobából, le a lépcsőn.

Amikor az étkezőhöz ért, megdöbbenve látta, hogy Salinae épp a reggelit készítette. Az öreg faasztal már otthonosan, és szépen meg volt terítve, rajta három tányérral, bögrékkel és néhány finomsággal. A kislány csak nézte, ahogy Salinae hol egy serpenyőt emel fel, úgy hogy nem használja a kezét, hol az elkészült pirítósokat röptette az asztalhoz. Olyan volt, akár egy mesebeli hercegnő, csak a segítségéül nem apró egerek és madarak szolgáltak, hanem saját ereje.

– Jó reggelt, Freya! – üdvözölte mosolyogva a kislányt, mikor megfordult.

Hosszú, barna haját copfba kötötte, egyszerű, falusi ruhát hordott. Nyoma sem volt annak a finom bársonycsodának, amit előző este viselt.

– Éhes vagy? – kérdezte mikor letette a kannát az asztalra. – Caleb még alszik – mutatott a szoba felé. – Gondoltam megleplek titeket egy kis reggelivel. Meg aztán ráfér a tanítódra egy kiadós alvás. Gyere, kicsim. Gyere! – intette magához – Nem kell félned tőlem.

Leült az asztalhoz, majd segített a kislánynak, hogy oda ülhessen hozzá. Megkérdezte mit kér enni, majd elkészítette, amit mondott. Néhány percen belül egy nagy bögre meleg tea és egy jókora szelet lekváros kenyér várt arra, hogy jóízűen elnyammogja. Ám ő csak ült és homlokráncolva nézte Salinae-t.

– Valami baj van? – kérdezte a boszorkány.

– Nem értek valamit – morogta a kislány durcásan.

A király lánya csak nevetett ezt hallva, de olyan jóízűen, hogy el kellett takarnia a száját kezével, hogy fel ne keltse Calebet. Freya azonban továbbra is nézet őt. Nem tudott ki igazodni rajta. Az ő szemében az ismeretlen lány kedves és szép volt, olyan amilyennek a hercegkisasszonyokat képzelte a mesekönyvekben.

Fel nem foghatta, hogyan lehet boszorkány? Ahogy beszélt vele, a hangja megnyugtatta. Amikor megfogta a kezét érezte, mennyire puha a bőre és noha látszott rajta a mindennapos munka nyoma, egy vörös csíkot vett észre a hüvelykujja alatti puha dombocskán, egészen a csuklójáig tartott.

– Mit csináltál a kezeddel? – kérdezte.

– Ó, ez semmiség. – legyintett Salinae. – Csak megvágtam magam, amikor bájitalt készítettem. Megesik.

– Mit kotyvasztottál?

– Szerelmi bájitalt – kacsintott rá.

Freya gyanakodva a harmadik bögrére nézett.

– Caleb teájába is azt öntöttél?

– El ne árulj! – suttogta Salinae, majd elnevette magát. – Nem, sose főztem szerelmi bájitalt. A szerelem olyan érzés, amit nem szabad bojgatni, de ezeket Caleb is megtanítja majd neked. Miért ráncolod ennyire a homlokod?

– Mert nem értelek téged.

– Engem? – csodálkozott Salinae.

– Hogy lehetsz boszorkány? Nem vagy csúnya, és nincs bibircsókod sem – közölte Freya sértődötten, arcát felfújva, puffogva karba téve kezét. – Szóval, valld be, hogy füllentettetek, és nem vagy boszorkány.

– Az előbb láttad, hogy varázsoltam. Miért hazudtunk volna?

– De túl szép vagy hozzá! – érvelt Freya. – Nem boszorkány vagy, hanem tündér. Eltaláltam, igaz? Csak elrejtetted a szárnyaid.