Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

14. fejezet

Ahogy közeledett a kastély felé, eszébe jutott az első alkalom, amikor Wickham elvitte oda. Hogy is feledhette volna el az utat, ami a lelke mélyén élő kisgyerek legnagyobb álma volt?

A régi alagutakon, poros folyosókon vezető éjszakai utazás a gyerekkorában olvasott kalandregényeket juttatta eszébe. Mintha elveszett városok felfedezője lett volna. Úgy követte Wickhamet, akár egy iránytűt és az út végén találkozott a Szaturnusz első hercegének szellemével.

Narion nagyjából vele egy idős lehetett, amikor meghalt. Első találkozásukkor a kastély báltermében ült, az ottani pianinóból csalt elő szomorkás dallamot, de csak mikor végzett, akkor fordult Calebhez.

Kedvesen üdvözölte, mintha régóta ismerné majd arra kérte, ne féljen. Csak találkozni akart vele, ezért Segítőjét, Wickhamet kérte meg, hogy vezesse el hozzá.

– Mégis miért vagy rám ennyire kíváncsi? – kérdezte gyanakodva.

– Látni akartam, mi lett belőled – magyarázta Narion, fenntartva a három lépés távolságot – kisbaba voltál, mikor utoljára találkoztunk.

– Hm, az se ma volt – fintorgott válaszként.

Ugyanakkor erre a feleletre nem számított és bizony a homlokára szökött a szemöldöke. Egy olyan állítást hallott, amit nehéz lett volna bármivel is bebizonyítani. Ám Narion nem jött zavarba.

Elmagyarázta Calebnek, hogy halálakor elátkozták a lelkét, ezért sosem hagyhatta el a kastélyt, és Wickham segítségével őrködött felette. Mondhatni a kis lélek volt a szeme és a füle.

– Ez mind szép és jó, de még mindig nem tudom, hogy ki vagy.

– Narion vagyok – biccentett alázatosan. – Domenico első hercege.

–Dominic és Aspazia fia.

– Ding-ding-ding – csilingelte. – Ezek szerint hallottál rólam.

– Nehéz lett volna nem hallani; az ősöm, Natiri a testvéred volt.

– Ó, az a drága lány. Imádtam őt – mosolygott boldogan a nála kissé idősebb fiú. – Anyám egyik legjobb döntése volt, hogy örökbe fogadta.

– Ismerem a legendád, de mégis, hogy kerülsz ide? Mármint, halott vagy. – nézett rá, kissé kényelmetlenül. – És a hősök, az önfeláldozók nem az Örök Béke Birodalmába kerülnek?

– Nem azok, akik a szerelem miatt haltak meg. Rossz sorba álltam.

„Szarkazmus" – gondolta Caleb. – „Már értem, mit éreznek a többiek akkor, ha velem beszélnek."

– Már nem is félsz tőlem, igaz?

– Furcsa, de nem.

– Ennek örülök. Gyere, elmesélem neked, miért vagy itt – vezette az egyik lépcsőhöz. – bocsánat, de jobb híján csak ide tudsz leülni. Szóval, – sóhajtott és leült mellé. – Hol is kezdjem? A szüleim legendája biztos ismerős. Az én történetem pedig ebben az ősöreg palotában kezdődött. Épp akkor, mikor az apámé véget ért.

– Egy álomért, egy élet az ár.

– Igen, sokszor hallottam ezt az udvarban, amikor rólam beszéltek. Anyámat annyira lefoglalta imádott hercegének halála, hogy csaknem őt is elvesztettem. Noha élete végéig gyászolt, az ország élére állt és uralkodott. „Fekete királynőnek" csúfolták a háta mögött mert mindig feketében járt. Ha én nem lettem volna, akkor már eldobta volna magától az életet. Legalábbis nekem ezt mondogatta, noha a tettei mást mutattak. Nem volt jó anya. Nem olyan volt, mint a te édesanyád. Soha nem volt mellettem, így a napjaim nagy részét egyedül töltöttem. Várva, hogy az anyám szeressen, vagy csak észrevegyen. De őt túlságosan lefoglalták az államügyek és hogy biztosítsa a jövőmet.