Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

36. fejezet

Másnap reggel, Salinae ajtócsapkodásra és az Orchidea lányainak izgatott kacagására ébredt, ahogy iskolás fruskák módjára szaladgáltak a folyosón. Fáradtan dörzsölte ki az álmot a szeméből, ám amint rájött, hol is van, aggódva nézett maga mellé. Meglepetten pislogott, amikor meglátta a mellette szunyókáló Calebet. Csaknem felsikoltott az örömtől, de gyorsan a szájára szorította a kezét, nehogy megtegye.

– Wickelia! – suttogta Segítője nevét.

– Igen, hercegnő?

– Caleb itt aludt! – mutatott a fiúra. – Itt maradt velem. Az este történtek után, ő itt maradt.

– Talán azért, mert nem is tudom...elfáradt? Már ne vedd zokon, kisasszony, de jó párszor egymásnak estetek.

– Behoztuk a lemaradást. – jegyezte meg Salinae kuncogva, elpirulva az éjszaka emlékeitől. – Milyen aranyosan alszik, mint egy kisfiú.

– Amikor éjjel kényeztetted, nem erre gondoltál.

– Nem tudom, mi ütött belém – felelte halkan. – de tudod mit, nem bántam meg. Mert abból, hogy szeretem, semmi rossz nem származhat. Valahogy úgy érzem, nem tudom többé elhagyni, nem akarok lemondani róla. Vigyázott rám. Akkor is, mikor heves és vad volt, akkor sem okozott fájdalmat. Ethan nem ilyen.

Caleb ezekre a szavakra kelt fel, vagy legalábbis úgy tett. Mert végig csukott szemmel hallgatta a boszorkány vallomását. Nyöszörögve, kócos hajjal dörzsölte meg a szemét, majd kótyagosan körbenézett a szobába. Aztán magára, ahogy ruha nélkül feküdt kedvese mellett.

– Ó, a rohadt életbe! – morogta mély, reggeli hangon. – Ezt elszúrtam. Ezt nagyon-nagyon elszúrtam.

– Mit is? – kérdezte Salinae kíváncsian.

– Azt, hogy túl sokat ittam – felelte, szemét masszírozva.

– Ne röhögtess, alig ittál valamit.

– Nekem az is sok, te magad mondtad. Tiszta fekete folt, hogy mi történt. Ó, ezt nagyon elrontottam. Nem akartam, hogy ez legyen.

– Te...te tényleg nem emlékszel, semmire az este történtekből. Hogy mi ketten...

– Semmire – felelte. – Miért? Mit csináltunk?

– Szerinted? – kérdezett vissza Salinae heves gesztikulációk közepette.

– Hmm, most hogy mondod, valami mintha derengene. Valami, ilyesmi – hajolt oda a lányhoz és cinkos mosollyal, kínzó lassúsággal megcsókolta szerelmét.

Salinae azonnal viszonozta, végig simítva a vállán és magához szorítva a testét. Hallotta a fiú elégedett sóhaját, a bőrét ahogy az arcához ért.

– Szerencséd, hogy tényleg nem ittam többet egy pohárnál. – suttogta a fülébe, finoman megpuszilva az érzékeny részt a tarkójánál. – Mert így emlékszem arra, mi indít be téged, kis boszorkányom.

– Te? – nézett rá Salinae. – Te átvertél?

– Mégis mit gondolsz? – kacsintott rá Caleb.

– Te! – vágta oldalba a kezébe akadó párnával a lány.

– Ugh, halálos sebet kaptam! – görnyedt előre a trónörökös, majd oldalra dőlve elterült az ágyukon. – Végem van. Hívjatok papot!

– De még mennyire, hogy véged – kerekedett fölé a boszorkány, elfogva a kezét. – Most megkapod a magadét!

– Uuh, kikötözöl? Benne vagyok. Nem is tudtam, hogy durván szereted! – cukkolta.