Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

23. fejezet

Miután elindultak a Táborból, Eric próbált beszélgetni Calebbel, de a fiú nem volt csacsogó kedvében, csak néha válaszolt és inkább az útra és Freyára figyelt. Ám a sokadik „közhelyeket" felsorakoztató lélek monológ után már rászólt barátjára. Eric erre csak lehúzta a nyakát és bocsánatot kért.

Ahogy visszaértek, mindenki elárasztotta szeretetével a kis Freyát, örültek, hogy a kislány épségben visszatért hozzájuk. Épen, egészségesen. Persze megtalálásának története sem maradhatott el. Ám Salinae-ről senki sem beszélt, mert Caleb megeskedte őket, hogy nem említik Gregor lányának felbukkanását. Nem kellett még egy botrány hozzá. Túl fáradt volt a döbbent pillantásokhoz, a mérges faggatásokhoz és az értelmetlen vitákhoz. Napközben annyit dolgozott akár egy megszállott, csak ne kelljen gondolkodnia.

Így estére olyan fáradt lett, hogy elaludt fürdés közben. Kicsit elmerült a gondolataiba, az érzéseiben, egy idő után pedig elbóbiskolt. Arra ébredt, hogy a feje lecsúszott és vizes lett a haja. Szerencsésnek tartotta magát, mert nagyobb baj is lehetett volna belőle. Morogva kikászálódott és megtörölte a haját, konstatálva magában, hogy itt az ideje az alvásnak. Visszaslattyogott a szobájába, majd átöltözött és ezt követően bebújt az ágyába. Álmatlanul bámult ki a fejéből, még arra sem reagált, hogy Nathaniel beengedte hozzá Ciriót. Csak arra figyelt fel, hogy bátyja mellé feküdt.

„Caleb"

- Hm? - hümmögött válaszként.

„Mi a baj? Olyan szomorúnak tűnsz."

- Jól vagyok - motyogta, megsimogatva a fehér bundát, ami szinte világított a holdfényben. - Csak...most jól esik kicsit egyedül lenni, úgy érzem...nincs erőm felkelni. De majd elmúlik, ne félj.

Néhány percig hallgatta a ház csendjét, ahogy a bútorok száradtak, vagy épp az ablakot ostromló szelet, még Nate és Eric beszélgetése is távolinak hatott.

- Cirio - szólt bátyjához.

„Mondjad, öcskös!"

- Mesélj nekem valamit.

„Mégis mit?"

- Mit bánom én - helyezkedett el kényelmesen, fejét még mélyebbre fúrva párnájában. - Csak valami jó legyen. Bármi megfelel, ami eltereli a figyelmem erről a...kulimászról.

„Valami jót, huh? Hát sose voltam jó mesékben. Marc bácsikánk, ő igen, ő aztán olyan meséket mondott, hogy öröm volt hallgatni."

Hosszas percekig csak gondolkodott, mivel deríthetné jobb kedvre a testvérét.

Amikor gyerekek voltak, és ő volt szomorú, könnyű dolga volt, csak átment a testvére szobájába és játszott vele, vagy épp mellette aludt. Bármit, csak az öccse ott legyen mellette. Ekkor eszébe jutott a tökéletes megoldás.

„Egyszer volt, hol nem volt. Élt egyszer két kis herceg, Caleb és Cirio."

Testvére elmosolyodott.

„Ez a két fiúcska, igazi bajmágnesek voltak. Mindig rosszalkodtak, csínytevő manókon is túltettek. Míg szegény mamájuk, nem győzte keresni őket, hosszú hercegnői ruhájában, amikor elbújtak kastélyuk folyosóin."

Bátyja meséjét hallgatva Caleb lehunyta a szemét és maga elé képzelte a palota folyosóit, az aranyozott báltermet, ahol a nagyszülei trónjai álltak. Bár nagyanyja - Clea - két éves korában halt meg, nagyapja sosem vitette ki imádott királynéja trónját a sajátja mellől. Nem akarta elfeledni, sem pedig pótolni az asszonyt.

Cirio az egyik legkedvesebb emlékét idézte fel, amikor a nagy játékban beosontak a trónterembe, hogy bújócskázzanak, ám a királyhoz követek jöttek, akiknek furcsa ruháik és különös nyelvük vicces volt a gyerekeknek. Nagyanyjuk trónja mögött kuncogtak a furcsa alakokon. Pechükre, Patrick király hallotta őket. Míg ők igyekeztek elfojtani a nevetésüket, a birodalom első embere megkerülte a trónust és csípőre tett kézzel megállt a gyerekek előtt. Csak az árnyéka látszódott, ahogy sötétre festi előttük a szőnyeget.