Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

15.fejezet

Amikor másnap hazament, úgy döntött kerülő úton megy vissza a gróf villájába. Ki akarta tisztítani a fejét. Ám hiába is próbált a körülötte lévő dolgokra fókuszálni, nem segített semmi, csak azon járt az esze, amit tett és amit látott. Az érzések, gondolatok, hogy korábbi kapcsolata még így is aggasztotta.

Szándékosan nem sietett haza, kényelmesen bandukolt a csaknem akadálypályává avanzsált erdőben. Néha átmászott egy kidőlt farönkön, de mélyeket szippantott az erdő friss levegőjéből. Kezét finoman végig húzta az egyik fa kérgén, mikor elhaladt mellette. Az egyik ösvénytől azonban nem messze észrevett valamit az avarban. Először azt hitte, csak rongyok hevernek a földön, ám ahogy közeledett, egyre több részletet ismert fel. Aprócska lábakat, kezeket. A legrosszabbtól tartva odarohant szinte levetődött a test mellé.

Egy ájult kislányt talált. Haja összekócolódott, vékonyka ruhácskája tépett, rongyos és koszos volt. Aggódva érintette meg a nyakát, alig érzett pulzust. Kezét a teste fölé tette és hagyta, hogy az ereje segítsen rajta, abban bízott, legalább addig tud javítani az állapotán, míg a házhoz érnek.

Fáradtan tenyerelt a földre, valakit visszahozni a fagyhalál széléről, más volt, mint elmulasztani a fejfájást, vagy beforrasztani egy megvágott ujjat. Összeszedte magát, a csöppség térde alá nyúlt és felemelte. Nem volt veszteni való ideje, egy kapu segítségével a lázadókhoz vitte a kicsit.

***

– Robert! – kiáltotta el magát, mikor visszatért.

A közelben dolgozó szolgálók és lázadók egyként kapták fel a fejüket, amint meghallották a hangját. Rögtön abbahagyták a festmények portalanítását, a gyertyák oltását és éhes disznókként figyeltek minden pletykamorzsára. Mert ha egy herceg egy eszméletlen gyermekkel a karjaiban tér vissza a házba, az igenis is érdekes.

Máskor talán zavarta volna is Calebet ez a fokozott figyelem, de amikor egy élet forgott kockán, nagy ívben tett az emberek véleményére. Kisvártatva egy csapat ápoló szaladt oda hozzá, élükön Erikával.

– Caleb, mi történt? Ki ez a kislány?

– Az erdőben találtam. Nagyon gyenge, próbáltam meggyógyítani, de...Rika, segíts! – kérte a lányt.

– Vigyük fel, gyorsan!

Együtt szaladtak fel a lépcsőn és már fordultak is az ispotályra vezető folyosóra. A gróf, látva, hogy nagy a baj, átvette a gyermeket és elvitte. Caleb vele akart menni, ám Erika visszatartotta.

– Hagyd, hadd csinálja. – magyarázta. – Meg fogja menteni.

– Adják az Elődök, hogy igazad legyen – sóhajtotta Caleb.

– Szörnyen festesz – nézett végig rajta Erika fintorogva.

– Kösz, kedves vagy mint mindig – vágta rá. – Ugh, nem tudom, Rika! – nézett a plafonra, mintha az égiektől várna magyarázatot. – Először a merénylet, most meg ez... a fejem meg olyan mint egy üst, minden kavarog benne.

– De szép hasonlat! – kuncogott kedvesen a lány.

Egy közeli padra telepedett le, és a hideg falnak döntötte fejét. Hallotta, ahogy Erika kiönt valamit és közeledő léptek koppantak a padlón. Aztán egy pohár állt meg az arca előtt.

– Idd meg, rád fér!

Megköszönte az italt, majd egy húzásra leküldte, csak akkor vette észre, hogy Erika nem vizet adott neki, hanem egy olyan bájitalt, amit maga kísérletezett ki.

Míg Caleb a gyógyítás rejtelmeit tanulta a gróftól, Erika a bájitalok, kenőcsök és egyéb italok készítését ismerte meg az ápolók segítségével. Persze, a régi jól ismert receptek mellett, egykori barátnője szeretett kísérletezgetni is. Egyik-másikat meg is kóstolta, néha sikerrel járt, néha pedig a mosdó fölé hajolva végezte a „remekmű", de ez mit sem számított, amikor Erika azon dolgozott, hogy segítsen másoknak.