2.fejezet

201 17 1
                                    

Azon az éjszakán Caleb különös álmot látott. Mintha egy zavaros látomáson keresztül visszanézte volna addigi életét. A szüleit, a tábori éveket, vagy azt a rengeteg gonoszságot, amit Gregor és a fogadott fia elkövetett ellene, miközben hallotta, ahogy valaki a nevét kiáltja. Egykori barátnője nevét üvöltve riadt fel az ágyában.

A ruhája nyirkos volt az izzadtságtól, a szíve úgy kalimpált, hogy már fájt tőle a mellkasa. A saját lihegése visszhangzott a fülében. Nagyot sóhajtva túrt fekete tincseibe, és próbált megnyugodni a sokk után.

– Csak egy álom volt – suttogta magának nyugtatóan. – Csak egy álom.

Óvatosan felmászott a fejtámlájához és mélyet sóhajtva neki támaszkodott. Vissza akarta állítani a szívverését a megszokott ritmusba. A pánik, a remegés lassacskán elmúlt, de ő csak folytatta a sóhajtozást. Próbált megnyugodni. „Salinae biztonságban van" nyugtatta magát. „Csak álmodtam az egészet."

Gyakran voltak rémálmai arról, ami vele, kettejükkel történt. Wickham elmondta neki, hogy olyankor az ágyában forgolódott, remegett és úgy nyöszörgött, mintha bántaná valaki. Néha lehetett érteni, amit mondott, máskor csak verejtékben fürödve próbált menekülni tudatalattija démonjai elől.

Inkább lement az emeletről, hogy igyon egy kicsit. A hideg víz érzése, ahogy végigcsorgott a torkán mindig megnyugtatta. Azon az estén is erre számított, de ahogy kortyolta a vizet, végignézett az üres házon, a magány erődjén, ahogy nagyanyja nevezte. Az elmúlt egy évben, az a hely volt az otthona és rengeteg emlék fűzte hozzá.

Egy ideig csak el akart bújni, hagyni, hogy a világ elfelejtse. Aztán egy téli estén, megjelent az ajtajában az a bizonyos vörös hajú lány. Az arca kipirult a nagy hidegben, a szeme csillogott, az örömtől mikor látta őt.

Erika a lázadók elől szökött a Titánra. Nem akart ott maradni, nem akarta, hogy az emberek folyton bámulják. Így vele maradt. Beszélgettek, tanultak, korcsolyáztak a befagyott tavon, és Caleb azon kapta magát, hogy a kedve megváltozott. El tudta engedni a múltat, a lelkén okozott sebek lassan beforrtak. Közben pedig egyre közelebb és közelebb került Erikához.

Mindig is tetszett neki a lány, már akkor is, mikor odakerült. Korabeli, csinos lány volt, a szeme pedig bárkit megigézett, nem is beszélve a szavairól, a jelleméről. A külvilág előtt gőgösnek, ridegnek hathatott, de Caleb megismerte az igazi Rikát. A lányt, akit mindenki egy kőszobornak gondolt, egy szép műalkotásnak, amiben nincs szív, érzések. De ők nem látták azt, mennyire vágyott a szeretetre, gyengédségre. Ez volt a közös bennük.

Felejtést kerestek egymás karjaiban.

Sosem felejtette azt az éjszakát, amikor egy rémálma után Erika bement hozzá. Az ágyára mászott és a fülébe suttogott. Akkor éjjel vele volt, megcsókolta, megérintette. Hallotta a nyögéseit, az elégedett sóhaját és érezte, milyen az, amikor elélvez a csúcsponton.

Hogy mit érzett azután?

Eleinte semmit, nem gondolta volna, hogy ez az eset megismétlődhet. De még sosem tévedett ennél nagyobbat, mert bizony megtörtént. Újra és újra. Aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy nem is próbálta titkolni, hogy mi van köztük. Már belefáradt a bujkálásba, a gyenge kifogásokba. Mit bánta, ha a lázadók megtudták, hogy ő és Erika egy párt alkotnak? Ugyan azt tapasztalta, mint korábbi barátnőjénél.

Valakinek tetszett az ötlet, mások – főként barátai – ellenezték. Azt mondogatták, nem illenek össze. Ő pedig túlságosan belefáradt abba, hogy magyarázkodjon, ezért hagyta, hadd beszéljenek. Elviselte amikor azt mondogatták neki, hogy csak azért van Erikával, hogy felejtsen, hogy ne kelljen a másik lányra gondolnia. Egyik fülén be, a másikon ki. Azt akarta, legyen végre más témája is a lázadóknak, mint a „másik lány".

Időtlen Kötelék II.: A Remény FényeWhere stories live. Discover now