Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

18. fejezet

Salinae dühösen tért vissza apja kastélyába. Az érzései villámként cikáztak, ide és oda, az egyik pillanatban még mérges volt, készen arra, hogy robbanjon, a másikban nem akart mást, csak álomba sírni magát.

Mikor szobájába ért, egyetlen mozdulattal bevágta az ajtót maga mögött és varázslat segítségével megakadályozta, hogy Ksora követhesse. Hallotta ahogy barátnője próbálja kinyitni az ajtót. Csak úgy zörgött az ajtó, ahogy rángatta a kilincset.

– Öhm, Kisasszony! – hallotta aggódó hangját. – Nem tudok bemenni hozzád.

– Nem is kell! – kiáltott ki neki.

– Ne csináld ezt, tudom, hogy mérges vagy, de had magyarázzam meg!

– Nem! – üvöltött ki.

Salinae a fejét fogva zokogott. Sikoltani akart, dühöngeni, széttépni mindent felgyújtani a kastélyt.

Olyan hosszú idő telt el...már épp kezdte összeszedni magát, elfogadta, hogy Caleb nincs többé. Erre kiderül, hogy az egész csak hazugság volt.

Fel-alá járkált, hogy megnyugodjon, de semmi sem segített. Végül megfogta az első kezébe akadó dolgot és a közeli kandallóba hajította. A rajzai lassan égni kezdtek, ő pedig csak a lángok láttán kapott észbe, hogy mit tett.

Rögtön odaugrott és puszta kézzel nyúlt a füzet után. A lángok megperzselték a bőrét, ő pedig üvöltve húzta el a kezét. Ekkor rontott be Ksora, aki szoknyáját megemelve rohant oda hozzá és szinte levetődött mellé.

– Salinae Kisasszony!

Faggatta, hogy mi történt, de ő nem tudott válaszolni. Túlságosan fájt a lelke, a szíve és azaz árulás, amit egykori barátja tett. A keze ehhez képest másodlagos volt. Sírva Ksorához bújt, aki magához ölelve csitította.

– Hogy tehette ezt velem? – zokogta. – Miért hazudott nekem? Miért?

Ksora, noha mindig tudott pár jó szót szólni az emberekhez, most szótlan maradt. Csak igaz barátként magához szorította Salinae-t. Ő még emlékezett arra az időre, amikor a hercegnő gyászolta Calebet. Látta mennyire megviselte az emberek örökös gonoszkodó, szurkálódó megjegyzései.

„Lázadók szajhája" „Tékozló lány" „Áruló" rengeteg sértést vágtak a fejéhez. Aztán, az emberek felejteni kezdtek és ő is. Ha lassan is, de Salinae felejteni kezdett. Legalábbis azt hitte.

Mindennap ott volt mellette, vigyázott rá, ahogy megígérte Calebnek. És idővel, Salinae már nem sírta álomba magát. Nem akart nekiugrani a mostohatestvérének, valahányszor megemlítette Calebet.

Kezdetben olyan volt, mint egy ketrecbe zárt vadmacska. A puszta kezével tépte volna szét Jayt, amiért megfosztotta a boldogságától, a szerelmétől. Felsegítette a padlóról és az ágyához kísérte Gregor lányát, ahol nekiállt a sebei gyógyításának. Néma csendben tűrte, hogy Ksora pepecseljen körülötte, de nem nézett a lányra. Úgy bámulta a padlót, mintha olyan hű, de érdekes lenne, a rajta lévő padlószőnyeggel együtt. Ismerte ezt az arcát. Ezt vette fel akkor is, mikor belenyugodott a sorsába.

Engedelmes lány lett, megtanult lesütött szemmel járni, de ez csak a látszat volt. Kutatott, tanult és elhitette a kastély lakóival, hogy ő már nem lázad. Ő egy megszelídített kis senki. Azt azonban sem Gregor, sem az anyja nem sejtette, hogy Salinae egész más úton jár, mint ők.

Segített az embereknek, megmutatta a birodalom lakóinak, hogy nem minden Locket gonosz. Korábbi akcióit, a gyógyítást, az adakozást Imelda mellett végezte. És ezzel elterelte a gondolatait. De Ksora tudta, ez édes kevés ahhoz, hogy enyhítse a sebeket, amiket az apja okozott.