Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

31. fejezet

Nem telt bele kis időbe és barátai visszatértek. Eric és Nathaniel két oldalról fogták közre áldozatukat, míg Erika arról gondoskodott, hogy senki ne hallhassa őket. A fiúk az egyik szolgálót lökték Caleb elé, akire a herceg még emlékezett is. A vacsorán az egyik sarokban állt, jelentéktelen kis figura volt. Nem látszott rajta, hogy bárkinek is ártani akarna.

Caleb emlékezett is arra, ahogy egy pillanatra összenéztek, mikor a férfi bort öntött neki. Meg is itta, de abban még nem volt méreg. Azt csak utána keverhette bele. Talán vele nem akart végezni?

Elnézve a lábai előtt heverő, remegő alakot, már-már azon tűnődött, vajon hogy tudta olyan nyugodtan, szinte hidegvérrel véghez vinni a tervét. Alázatos volt, tisztelettudó, még csak nem is remegett, sőt ellentétben a legtöbb emberrel, még csak nem is izzadt.

– Megvertétek? – nézett barátaira a férfi sérüléseit látva.

– Dehogy bántottuk – morogta Eric, kezét felemelve. – A hülyéje meglátta, hogy nem sikerült a terve és menekülni próbált, de pechére volt a konyhán emberünk. Előbb elkaptuk, minthogy Gregor gárdistái leérjenek. Köszönhetően a Kis Vörösnek – bökött fejével Erika felé. – Csak a nyomorult megvágott engem.

– Súlyos? – kérdezte Caleb aggódva.

– Á, szúnyogcsípés – legyintett nagyvonalúan a szőke fiú.

– Szólj majd, hogy lássam el. Így nem mászkálhatsz, főleg nem az udvarban. Még pletykálnának rólad. Ami téged illet – térdelt a méregkeverő elé, megszüntetve az álcáját. – Tudod, ki vagyok?

– Caleb Matthews – morogta összeszorított fogakkal.

– Tudtommal, nem adtam parancsba, hogy mérgezd meg a királyt. Tehát két lehetőség van. Egy, ennyire ostoba vagy, vagy kettő, valaki más adott parancsot rá. Melyik?

– Túl lassú vagy, kölyök – felelte a férfi, zöld szemét szinte elsötétítette a harag. – Ha nem azzal lennél elfoglalva, hogy melyik lányt kell megfektetned, legyen az lázadó, vagy akár királyi sarj talán már cselekedtél volna. Nem koncentrálsz a feladatodra.

– Válogasd meg a szavaid, te csótány, vagy a nyelved bánja! – morogta Eric, megrángatva a férfit.

– Hagyd! – szólt rá szigorúan Caleb. – Csak ugat, de nem harap.

– Akkor sem sértegethet – nézett rá Eric.

– Mondja csak, nem érdekel – válaszolta a herceg, majd pillantásával a férfi tekintetét próbálta követni.

Kíváncsi volt, ki adta neki a megbízást, mert a viselkedéséből azt szűrte le, hogy bizony nem egyedül találta ki a tervét. Valaki feláldozta, hiszen még ha sikerrel is járt volna, nem élte volna túl a megbízást. Csak szánni tudta. Talán ételért vagy aranyért tette? Így akart segíteni a családján?

– Nézze, – mondta halkan, kezét az egyik sebhez érintve, óvatosan meggyógyítva a vágást. – Két lehetőség közül választhat. Elmondja, ki küldte, és én cserébe nem adom át Gregornak. Vagy, – kezdte a másik lehetőséget, miközben gyógyítás helyett varázserejével megégette a sérülést. – Az, amit a mostohám kínzómestereitől kap, még ennél is jobban fog fájni. Én pedig a kisujjam sem mozdítom magáért.

A férfi küzdött a fájdalom ellen, de eljött az a pillanat, amikor már kénytelen volt visszatartani az üvöltését. De nem hatotta meg. Sőt még erősebben kínozta. Minden frusztrációját, haragját, gyűlöletét szabadjára engedte, hogy a mágiája felerősödjön. Ha az emberek ilyennek akarták látni, akkor azt is tette. Ahogy megszüntette a varázslatot, a férfi lihegve próbálta összeszedni az erejét. Ő csak nézte őt.