Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

11.fejezet

– Kanyar! – kiáltott nevetve Eric az egyik ösvénynél.

Wickham segítségével, egy elhanyagolt kapun távoztak a kastélyból és noha porzott az út a lábuk alatt, fájt a tüdejük és úgy futottak, mint még soha sikeresen lerázták a katonákat. A helyzet dacára nem tudták abbahagyni a nevetést. Kalandos útjuk végén mégis sikerrel elérték a rengeteget és maguk mögött hagyták a palotát és az őröket.

– Elég! – emelte égnek a kezét Eric és lihegve leült a földre. – Egy lépést se megyek tovább. Meg ezt a faszt! – mutatott be a föléjük magasodó fáknak.

– Végem van! – rogyott Caleb a földre, levéve az álarcot, de a válla még mindig rázkódott a nevetéstől. – Kapjanak el, mit bánom én! De mindjárt kiköpöm a tüdőmet. Huh! – ült a sarkára, barátait nézve. – Meg van mindenki?

– Jelen! – jelentkezett Eric.

– Mögötted! – ült le a földre Nathaniel lihegve. – A szőke meg nem érdekel!

– Menj a picsába! – mutatott be neki Eric. – Nélkülem unalmas lenne az életeteket. Egyébként is mondtam már, hogy csak szórakoztam.

– Magyarázd már meg nekem, hogy tudsz úgy szórakozni, hogy a végén a palotaőrség a seggünkben lohol?

– Úgy, hogy a kezembe került ez itt! – emelt fel egy különösen giccses gyémánt nyakláncot.

Caleb először fel sem ismerte mi az, csak akkor tulajdonított nagyobb figyelmet a zsákmánynak, amikor hallotta ahogy Nathaniel levegő után kap.

– Eric Andreas Norel, te elmebeteg fajankó! Mit csináltál?! – hadarta mérgesen.

– Átmentem Csenő Manóba – röhögött gúnyosan. – Látnotok kellett volna a vén szipirtyó arcát, mikor egy mozdulattal leemeltem a nyakából. Ennek a kis csecsebecsének köszönhetően az egyik rászoruló családunk egy hétig is ehet akár. Ha ügyesen alkudok, talán még egy hónapig is. Mi ez annak a nyanyának? Van neki húsz másik. Miért baj az, hogy segíteni akartam? – kérdezte Calebre nézve.

– Imádom, hogy ilyen jó szíved van, Pajtás, de ez meggondolatlanság volt. Nem az a baj, hogy loptál. Azt már megszoktuk – legyintett. – Hanem az, ahogy tetted. Nem csoda, hogy a gárdisták a nyakunkra jöttek. Van még nálad?

– Talán – felelte motyogva Eric, nyakát behúzva.

– Én ezt nem – fogta homlokát Nathaniel, majd felállt és rápirított barátjára. – Komolyan, nem hiszlek el! Elfoghattak volna minket miattad. Megölhettek volna. Én...Caleb, te erre nem szólsz semmit?

– Nem. – csóválta fejét. – Mert igaza van. A nemesek önző dögök, akik kihasználják, kifacsarják az embereket.

– Finoman jegyzem meg drága barátom, hogy te és imádott hercegnőd is azok vagytok. – mustrálta körmeit látványosan Eric. – Főnemesek ráadásul.

– Mindjárt oldalt váltok, ha ilyesmire célozgatsz! – jegyezte meg Caleb szúrós pillantás kíséretében.

– Caleb legalább ad másoknak! – mutatott rá Nathaniel. – Jut eszembe, bocs, hogy megzavartam a pillanatot. Valami már alakult közted és Linae között. Láttam, úgy elvoltatok mint a befőtt.

– Azt is láttad, hogy eljegyezték? – kérdezett vissza Caleb.

A Ragyogás Erdejében mintha megfagyott volna a levegő. Caleb csak nézte barátját, míg Nathaniel kínosan ügyelt arra, hogy ne találkozzon tekintetük.

– Te tudtad, igaz? – szegezte neki a kérdést. – Tudtad, hogy Salinae miatt volt.

– Nem.

– Hazudik – böfögte be Eric.