Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

24. fejezet

Caleb nagy erőbedobásokkal készült arra, hogy megfelelően előkészüljön a palotabéli eseményekre. A Tanács elfogadta a javaslatát, igaz voltak kétségeik a terv sikerét illetően. Épp erről beszélgettek a fiúkkal is, mikor egyik nap, a hosszantartó edzések után fáradtak battyogtak a szobájuk felé.

– Elődök könyörüljetek rajtam – ropogtatta hátát Eric nyöszörögve. – Mindenem fáj! Olyan sokat gyakoroltam, hogy holnap reggelig tudnék aludni.

– Én is örülök, hogy végeztünk mára – sóhajtotta Caleb. – Még megnézem a betegeim, meg ellenőrzöm a készleteinket és lehet, hogy délután kinézek az épülő bázisunkra, hogy lássam, hogy halad a munka.

– Aztán meg összeesel a fáradtságtól – szúrta oda neki Nathaniel. – Nem tudnál pihenni kicsit?

– Ahhoz kéne egy jó vacsora, egy meleg fürdő és egy puha ágy.

– Érdekes, nem hallottam a csinos lázadó lányt a felsorolásból.

– Mmm, az sem hátrány! – jegyezte meg Caleb, majd nevetve folytatta. – De félek, hamar ráunna a horkolásomra.

– De hülye vagy! – kacagott fel barátja.

– Pajtikám, ha te egy lány mellett a horkolásra fókuszálsz, akkor ott bajok vannak. Elvégre nem a nyugdíjas éveid töltöd, lassan gondoskodnod kell az utódlásról is.

– Kedves tőled, hogy aggódsz a vérvonalam jövőjéért, de megoldom hidd el. Nem úgy mint Gregor, hogy ahová lépek ott fattyú terem, hanem törvényes örököseim lesznek.

– Jó, ezt most fejezd be. Vérvonal, örökség, ezeket a szavakat az öregek használják, élükön az Ezredessel, és én már nem bírom hallgatni. Miért nem élhetünk egy kicsit? – méltatlankodott szőke barátja. – Vérvonal, – puffogott. – úgy beszélsz, mit a kódexek írnokai. Nem vagy te krónikás! Élj már egy kicsit. Különben nem lesz mit írnia a Történetmesélőnek. Azt akarod, hogy életed könyve unalmas beszámolókból álljon?

– Félek, az idekerülésemmel én már kimerítettem a kalandok fogalmát. Amúgy sem vagyok oda az egyéjszakás hancúrok híve – dőlt a vastag márvány korlátnak Caleb, kezét karba fonva. – Nektek magyarázzam pont? Unom már, hogy a lányok olyanok, mint a csillagok. Vagyis éjjel feljön, reggel eltűnik. Az nem az én műfajom, nem is értem mi a jó benne. – mondta sokkal inkább magának, sem, mint barátainak. – Jut eszembe, rohanok! Engem vár egy könyv a könyvtárban.

– Megint ott fogsz elaludni – jósolta Nathaniel. – Kedden is elaludtál a kandalló előtt, úgy, hogy a könyv az öledben hevert.

– De olyan cuki volt – gügyögött Eric. – Sajnáltam is, hogy nincs nálunk olyan szerkentyű, mint az alefeknek. Tudod, azaz emlékörző.

– Kamera – segítette ki Nathaniel.

– Az. – mutatott rá.

– Florian épp dolgozik egy hasonlón a műhelyében.

– Jaj, hagyjál a fiúddal!

– A mimmel? – hüledezett Nathaniel. – Te nem futsz százon.

– Folyton nála vagy, magatokra zárjátok a műhely ajtaját és megállás nélkül róla beszélsz. Mint egy szerelmes kamasz, komolyan.

– Te meg itt féltékenykedsz, mint egy feleség. Mi van, babám! Tetszem? – cukkolta az idősebb fiú, és a hatás kedvéért még az arcába is belecsípett, persze Eric rögtön csapott felé. – Az ajtó elővigyázatosságból van zárva. Egyébként is, miért ne beszélnék róla? Tehetséges, okos fiú, ha megfelelő támogatást kapna, nagyon sokra vihetné.